Senki nem lehet olyan szegény, hogy ne tudna jót tenni embertársaival.

Paul Claudel (Villeneuve-sur-Fère, Franciaország, 1868. augusztus 6. – Párizs, 1955. február 23.) francia drámaíró, költő, esszéíró és diplomata, a Francia Akadémia tagja.

Elismerés, színházi sikerek

A második világháború alatt kezdi el az Énekek énekének nagy kommentárját, amelyet 1945-ben fejez be, és a főművének tart. Utána rögtön nekikezd a La Rose et le rosaire-nek. Egy korábbi sikertelen próbálkozás után 1946-ban a Francia Akadémia a tagjává választja anélkül, hogy jelöltetné magát. Jean-Louis Barrault elkezdi színrevinni a darabjait, 1943-ban a Comédie-Française bemutatja a Selyemcipő rövidített változatát, ami hatalmas sikert arat, Claudel zsenije vitathatatlanná válik. Barrault következő nagy vállalkozása a Délforduló, ami A Selyemcipő előzményeként is felfogható. Bár a rendező már 1939-ben kérte a darabot, Claudel határozottan visszautasította. A selyemcipő sikere után néhány évvel is csak csellel sikerül rávennie a szerzőt, hogy több mint mégy évtized után végre nyilvánosságra bocsássa. Ez volt a sóvárgott kincs, a szöveget néhányan már ismerték, a húszas években kisebb-nagyobb részletet titkon előadtak zárt körben, többek között Antonin Artaud. 1948-ban a rendezés során Barrault ragaszkodik az eredeti változathoz, Claudel viszont megváltozott nézetei szerint szeretné átszabni. A színpadra került változat nagy sikert arat, számos országban turnéznak vele. 1949-ben Claudel mégis készít egy színpadi változatot, amit viszont sohasem mutattak be. Az ötvenes években Barrault megrendezi A kezest, a Kolumbusz Kristóf könyvét és a Tête d'or-t is. Amikor Claudel 1955-ben meghal, a Comédie-Française-ben épp az Angyali üdvözletet próbálják. Halála után darabjait újra és újra előadják, legjátszottabb a Délforduló, amely Antoine Vitez rendezésében 1975-ben bekerül a Comédie-Française repertoárjába. Vitez kezdi először felderíteni a darab magánéleti hátterét, Rosalie Vetchnek sokáig a létezését sem sejtették. A selyemcipő teljes változatát szintén Vitez rendezi meg az Avignoni fesztiválon, a 12 órás előadás történelmet ír, maga 
Claudel sem hitte, hogy a darab teljes egészében előadható. Később újra és újra megrendezték a hosszú változatot. Szintén sokat játszák az Angyali üdvözletet.Claudel, a szenvedélyes szerelem néhány évét leszámítva, katolikus költő, aki megvalósította a nagy álmot: a huszadik században újjáéleszteni az irodalomban a katolikus hagyományt a maga monumentalitásával, a Szentírás, Dante, az egyházatyák örökségét beépíteni műveinek tematikájába, stílusába, verselésébe. Rimbaud nyomán kialakítja a maga szabadversét, az ún. claudeli zsoltárverset (verset claudélien), ami formailag a francia vershagyomány elemeit váltakoztatja az egzaltált tartalom igényei szerint. Költeményeket és drámákat egyaránt ír ebben a formában. Sajátos nyelvezetére rányomja bélyegét az idegen nyelvi 
környezet is, a francia mondatok rendje megbomlik, bonyolulttá válik, képek tolulnak egymásra. Míg a színműveit állandóan játsszák, verseit ma már ritkábban olvassák. A selyemcipővel gyakorlatilag kiírta magát, ekkor fordul a bibliamagyarázat felé. Ebben is jelentőset alkot, prózája is van olyan erős, mint a költészete, bár szinte teljesen ismeretlen

Bővebben itt

ÉJSZAKAI VÁROS(Ville la nuit)

Csendes eső hull, leszállt az éjszaka. A rendőr elindul előre, majd balra fordul, nem mesél tovább azokról az időkről, mikor a megszálló hadseregben még zöldfülűként látta, hogy a zászlóalj-parancsnok tábort ver a Hosszú Élet Szellemének szentélyében. Különös útvonalon haladunk: ösvények, átjárók, lépcsők és szűk folyosók során át a templom udvarára jutunk, amely karmos csúcsaival, szögletes, hosszú szarvaival fekete  keretbe foglalja az éjszakai eget. Tompa világosság árad a sötét kapualjból. Belépünk a terembe. A füstölőedény tömjénnel van teli, vöröslő fényben izzik, egyáltalán nem látni a mennyezetet. Farács választotta el a bálványt híveitől és az áldozati asztaltól, melyre gyümölcsfüzéreket és étellel teli csészéket helyeztek. Halványan felrémlik a szakállas gigász arca. A papok egy kerek asztal körül ülve vacsoráznak. A fal mellett hordónyi, hatalmas dob, pikk ász-forma nagy gong. Két vörös gyertyaszál lobog, akár két szögletes oszlop, beleveszve a füstbe és az éjszakába, melyben kis zászlócskák libegnek tétován. Gyerünk tovább! A keskeny sikátorok szövevényes rendszerét, melyen a sötétlő embertömeg közepette áthatolunk, csak az utunkat szegélyező, mélységes hangárokként tárva-nyitva álló boltok fénye világítja meg. 
Asztalos- és fametszőműhelyek, szabók, suszterek, szőrmeárusok bodegái,  megszámlálhatatlan konyha, amelyeknek tésztával vagy levessel telt csészéktől roskadozó polcai mögül sülő étkek sercegő jaja szivárog, homályos beugrók, honnan gyermeksírás hallatszik, egymásra tornyozott koporsók közt pipa parazsa világít, egy-egy lámpás ferde sugara különös összevisszaságra vetül. Az utcasarkokon, tömzsi kis kőhidak 
feljáróinál, vasráccsal elrekesztett szűk fülkékben, két vörös gyertya közt törpe bálványszobrocskák villannak. Hosszú utat járunk be az éjszakában, esőben, sárban, míg hirtelen egy sárgálló zsákutcában találjuk magunkat, melyet erőszakos fényével egy testes lámpás világít be. A vér-színű, pestis-színű hatalmas falakat, melyeknek kútjába értünk, olyan vöröses okkerfestékkel mázolták be, hogy szinte maguk is fényt 
bocsátanak ki. Jobbkéz felől kerek lyukként tátong egy kapunyílás. Újabb udvar. Megint egy templom. Árnyas terem, párás földszag terjeng. Bálványokkal zsúfolták tele, melyek a három fal mentén, kettős sorokba rendezetten kardot, lantot, rózsát vagy korall-ágakat markolnak: valaki elmagyarázza, hogy ők "az emberélet Évadai". Megpróbálom beazonosítani a huszonhetediket is, így kissé lemaradok, s mielőtt a többiek után erednék, támad egy ötletem, bepillantok az ajtó túlfelén lévő kis zugba. Négy pár karral hadonászó, barna testű, dühtől rángó arcú démon rejtőzik ott, akár egy gyilkos. Gyerünk tovább! Az utcák egyre 
nyomorúságosabb látványt nyújtanak, magas bambuszpalánkok mentén gyaloglunk, majd átmegyünk a Déli Kapu alatt, és keletnek fordulunk. Utunk a magas, csipkézett fal mentén vezet. A másik oldalon egy csatorna feneketlen mély vájata húzódik. A mélyben kétárbocosok, a kondérok alatt lobogó láng világítja meg őket: árnyak nyüzsögnek itt, akár a pokolbeli lelkek hada. És alighanem ez a partszakasz jelenti felderítő hadjáratunk homályosan sugallt végső állomását, mert most visszalopakodunk. Lámpások városa, itt vagyunk hát, e tíz- meg tízezer arcú kuszaság közepette! Ha magyarázatot keresünk arra, hogy miért áll olyan szöges ellentétben minden más emlékünkkel ez a város, melynek porát tapodjuk, csakhamar felötlik bennünk: itt nincsenek lovak az utcán. Mindent emberek lepnek el. A kínaiak ezt ama elvi állásponttal igazolják, miszerint nem szükséges mechanikus, állati erőt alkalmazni olyan feladatra, melyből egy ember is megélhet. Ami megmagyarázza, miért oly szűkek az utcák, a lépcsők, a görnyedt hátú hidak, a foghíjas 
falú házak, a folyosók és sikátorok szeszélyes kanyarulatai. A város egységes egészet, minden ízében összefüggő hangyabolyként kereszbe-kasul furatolt sejtrendszert alkot. Amint leszáll az éj, mindenki elbarikádozza magát. Nappal viszont nincsenek ajtók, akarom mondani zárt ajtók. Az ajtónak itt semmi hivatalos funkciója: nem más, mint egyfajta díszesen megmunkált nyílás. Sehol egy fal, melyen ne lenne olyan hasadék, ahol könnyűszerrel átfér egy fürge, sovány alak. A nagyszabású, határozott vonalú mozgáshoz szükséges széles utak itt nincsenek elemükben. Csupán afféle gyűjtőcsatornák, néhanapján igénybevett átjárók. Végső emlékeim keretébe illeszkedik az ópiumbarlang és a prostituáltak piaca. Az ópiumbarlang hatalmas hodály, melynek ürességét csak fokozza két emeletnyi magassága: ezek ugyanis belső teraszokkal magasodnak fölébe. Az épületet kékes füst tölti meg, égett gesztenye-szagot érzünk. Mély, tömény, aromás illat ez, éppoly telt, mint egy gongütés. E síri kigőzölgés egyfajta köztes atmoszférát teremt, mely valahol félúton képződik meg mindennapi levegőnk és az álom klímája között, s melyet e misztérium kedvelői lélegeznek be. A sűrű ködben apró ópiumlámpások tüzei hunyorognak, akár az itt szipákolók lelkei, de ők maguk csak később sereglenek ide: még túl korán van. A tömeg kavargása és lökdösődése közepette mozdulatlanul, kis zsámolyokon ülve, kezüket térdükre támasztva várakoznak a prostituáltak, akár a vásárra vitt állatok, hajukban virágok, gyöngyök, öltözetük bő selyeming és széles, csipkés nadrág. Anyjuk mellett hasonló ruhában, éppoly mozdulatlanul kislányok üldögélnek ugyanazokon a padokon. Hátuk mögött petróleumégő veti fényét a lépcsőbenyílóra. Továbbmegyek, és magammal viszem e kusza, együgyű, rendezetlen élet emlékeit, a nyitott, ugyanakkor zsúfolásig telt várost, mely egy kiterjedt család egyetlen háztartása csupán. Most már láttam a hajdani várost, melynek átfogó elvektől mentes szabadságában az ember együgyű rendezetlenség közt élte a boly mindennapi létét. S valóban úgy éreztem, hogy a múlt káprázatából térek vissza, amikor a kordék és hordszékek kavalkádjában, leprások és rángógörcsösök közepette áthaladtam e kettős kapu alatt, és megpillantottam a villany-koncesszió kigyúló elektromos égőit.

Forrás itt