Ruzicskay György festőművész

Ruzicskay György (Szarvas, 1896. augusztus 16. – Budapest, 1993. január 31.) festőművész

Ruzicskay György (eredeti neve: Ruzicska György) az új irányokat követő festőművészet egyik legkiemelkedőbb reprezentánsa volt. Témái: az alkotás, a termelés, a mozgás, a gép ás az ember viszonya. Pasztelljei és olajfestményei lenyűgöző erőt és életet árasztanak, színei gyönyörűek és mesések. Amit velük kifejezett, az már nem csak festészet, hanem iskola. Kirugaszkodás a formák. s régi iskolák avult vonalvezetésének gúzsából. Az ösztönös absztrakciótól kezdve, a mai ún. biofestészetig úgyszólván minden formai lehetőséget is kiaknázott. Hol klasszikus példák nyomán járt, hol expresszionista közlésmódhoz  folyamodott, máskor pedig egyes absztrakt kompozíciói szürrealizmusba hajlottak. Ruzicskay György 1896-ban Szarvason született, parasztcsalád gyermekeként, olyan korban, amikor a művészet ismeretlen fogalom volt az ő egyszerű, tájékozatlan világában. Abban a miliőben nem találkozhatott a művészet semmilyen formájával sem. Szerény, dolgos nép lakta a községet, ahol még a népművészet is gyéren volt jelen.

Forrás itt

Élete

Ruzicskay György ... 1919-től Baráth Móric nagyváradi festőiskolájában képezte magát, majd 1921-1924 között a Müncheni Akadémián tanult. Első önálló kiállítását 1924-ben Nagyváradon rendezte, bemutatkozott szülővárosában is, ahol később a művelődési élet szervezésében is meghatározó szerepet játszott. 1925-ben itáliai, 1927-ben franciaországi tanulmányutat tett, majd Szarvason és Nagyváradon dolgozott. 1939-ben nagyobb műegyüttest készített Százhalombattán, de gyakran visszatért szülővárosába, Szarvasra is, amelynek története mindvégig inspiráló forrást jelentett számára. Az 1950-es évek második felétől sokat utazott, hosszabb időt töltött Párizsban, ahol a díjak és a kritikai fogadtatás szerint jelentős szakmai és közönségsikert ért el. A szarvasi közösség 1960-ban alkotóházzal, majd 1973-ban a Ruzicskay-gyűjteménynek helyet adó múzeummal tisztelte meg. A művész 1975 óta Szarvas díszpolgára. Életművének java részét szülővárosának adományozta; volt műterme ma a közönség részére nyitva tartó emlékház a szarvasi Erzsébet-ligetben.

Wikipedia


 

 

Czóbel Béla festőművész

Czóbel Béla (Budapest, 1883. szeptember 4. – Budapest, 1976. január 30.) Kossuth-díjas magyar avantgárd festő

Élete

1902-1906 között Nagybányán Iványi-Grünwald Béla tanítványa volt. 1902-ben és 1903-ban a müncheni akadémián, majd 1903-tól Párizsban a Julian Akadémián tanult. 1905-ben állított ki először az Őszi Szalonon (Salon d’Automne), 1906-tól a francia fauves-okkal együtt szerepelt ugyanott és a Függetlenek Szalonjában (Salon des Indépendants). 1908 márciusában önálló kiállítása nyílt Berthe Weill Galériájában.[2] Barátai közé tartozott Dunoyer de Segonzac, Georges Braque és Amedeo Modigliani. A magyar Vadak jellegzetes képviselőjeként alapítótagja lett a Nyolcak csoportjának, bár csak az első tárlatukra küldött képet - jóllehet névleg mindvégig vállalta a csoporthoz tartozást. Az első világháború idején (1914-1918) menekülnie kellett Franciaországból, és a hollandiai Bergenben telepedett le. 1919-től 1925-ig Berlinben élt, ahol a Brücke csoporthoz kapcsolódott, majd a Freie Sezession tagja lett. 1925-ben gyűjteményes kiállítása volt a német fővárosban, de még ugyanabban az évben visszaköltözött Franciaországba. 1927-ben New Yorkban sikeres kiállítása volt a Brummer Galleryben. 1931-től mind gyakrabban járt haza, a nyarakat rendszeresen a hatvani kastélyban töltötte Hatvany Ferenc festőművész meghívására. 1933-ban elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság nagydíját. 1940-ben tért vissza véglegesen Magyarországra és Szentendrén telepedett le. A második világháború után is rendszeresen állított ki külföldön, elsősorban Párizsban, a Galerie Zakban. Még életében, 1975-ben nyílt meg Szentendrén a nevét viselő múzeum. Szentendrén szobrot állítottak neki és műveit állandó kiállításon mutatják be a Czóbel Béla Múzeumban. Festményei megtalálhatók egyebek mellett a párizsi Pompidou központban, a Magyar Nemzeti Galériában hazai és külföldi magángyűjteményekben. Székesfehérvárott, a Deák Gyűjteményben húsznál több képét őrzik.A rendszerváltáshoz közeledve és azt követően gyakran szerepeltek művei nyilvánosan, legutóbb A Nyolcak kiállításán a Szépművészeti Múzeumban (2011). Képeit a Nyolcak többi tagjaiéival együtt állították ki (Berény Róbert, Czigány Dezső, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos).

Wikipedia

Életrajza és képei itt

1805. január 28

Csokonai Vitéz Mihály (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.) költő.

A debreceni világ messze volt a pest-budai világtól. A kálvinista cívisek a török időkben olyan sajátos függetlenséget valósítottak meg a maguk számára a magyar király, az erdélyi fejedelem és a szultán között, hogy némi kis túlzással városi köztársaságnak is tekinthetjük úgy másfél évszázadon át Debrecent. Ebből az önállóságból még sok minden megmaradt a XVIII. századra is: itt előrehaladottabb volt a polgárosodás, mint az ország nagy részében; Bécstől is távol éltek; itt — ritka kivételként — volt magyar nyelvű polgárság, amikor elérkezett a felvilágosodás híre és szelleme. Debrecen ellentmondásosan válaszolt rá. A cívisek kemény vallásossága, a gazdag polgár félelme minden változástól, a kálvinizmus szűkkeblű puritanizmusa. amely még a színházat is ártalmas hiúságnak tartja — ezek visszahúzó erők voltak. Viszont a polgári érdek a tudományok fejlődésére üdvös iskolakultuszt fejlesztett: a művelt elmék fogékonysága a haladó eszmékre, a diákok újat akarása s magának a városi polgárnak természetes antifeudalizmusa jó talaj volt az új kulturális igényekre. A méltán nagy hírű debreceni Kollégiumban a szinte mesés hírű Hatvani professzor már a hatvanas években a kor színvonalán álló fizikát tanít, nem sokkal később Budai Ézsaiás professzor már a felvilágosodás szellemében — meglepő tájékozottsággal — oktat történelmet, s ír kitűnő tankönyveket a világtörténelemből is, a magyar történelemből is. Linné akkori legmodernebb természetrajzára tudósok egész nemzedéke esküszik. Diószegi Sámuel, Földi János, Fazekas Mihály egymást is tanítva teremti meg a magyar nyelvű állattant és növénytant. E természettudósok közül Földi is, Fazekas is egyben költő. Földi egyszerre orvos, a verstan tudósa, otthona az új debreceni költészet középpontja; Fazekas idővel a Ludas Matyi költője lesz. Ebben a körben nő fel a felvilágosodásból táplálkozó, majd a Martinovics-kor után új utak felé tájékozódó magyar irodalom legnagyobb lírikus költője: Csokonai Vitéz Mihály.

Egész élete harmincegy esztendő: 1773. november 17-tol 1805. január 28-áig. E rövid idő alatt olyan gazdag, sokszínű és maradandó életművet hagyott hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig sincs párja.

Forrás itt

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.
Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

 

Szerb Antal halála

A mamut-birodalmaknak csak alattvalóik vannak, igazán szeretni csak kis hazát lehet.

Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) magyar író, irodalomtörténész, nemzetközileg népszerű regények szerzője.

Ha nem lett volna kitűnő regényíró, novellista, műfordító, nevének helye akkor is múlhatatlanul biztosítva lenne irodalomtörténészeink, irodalomtudósaink legkiválóbbjainak névsorában. Hiszen valójában elsősorban az irodalom szakembere volt. De ahogy a hasonlóképpen mindenekelőtt kritikus Bajza Józsefnek és a kritikai diktátor Gyulai Pálnak is költőként, íróként nagyon is egyéni arculatú, jelentékeny szerepe van szépirodalmunkban - ugyanígy Szerb Antal oly fontos tudományos és kritikai munkássága mellett a két  világháború közti magyar szépirodalom senki máshoz nem hasonló írója, akinek szépirodalmi művei újra meg újra nagy példányszámban jelennek meg, jelezvén nemhogy maradandó, de a múló évtizedekkel fokozódó népszerűségét.

Nemzedékek óta nagyon művelt értelmiségi család leszármazottja volt, apja nagy hírű orvos-tudós, maga is nagy irodalmi és művészeti kultúrájú ember, rokonságban azzal a Faludi családdal, amely emberöltőkön keresztül fontos szerepet játszott a magyar színházi kultúra fejlesztésében. Könyvek közt nőtt fel, s lett már fiatalon olyan művelt, hogy kortársai és a nála sokkal korosabbak is elámultak ismereteinek kimeríthetetlen tárházán, gondolatainak meglepő ötletekkel teljes frissességén, csillogó szellemességén, lebilincselő  csevegőkészségén. Mindehhez olyan mindig mosolygós emberi kedvesség, bármikor bárkit 
segíteni hajlandó szívélyesség, ravaszkás humor párosult, hogy a harmincas években az volt az irodalmi közvélemény, nincs is műveltebb és egyben rokonszenvesebb ember az egész magyar irodalomban. Egyszerre volt lankadatlanul kutató tudós, szenvedélyes örökolvasó, bravúrosan szerkesztő és fogalmazó író, lelkiismeretes középiskolai tanár és könnyed társasági ember. Szerb Antal pontosan tudta, amit a kor legnagyobb polgára, Thomas Mann tudott, hogy a folytatás már a polgárságon túl történik. De neki nem volt útja a menekülésre. Vagy nem is akart menekülni. A magyar kultúra legműveltebb hordozója nem is igyekezett menekülni, és valahol messze túlélni a szennyes vihart. A keresztény, vallásos keresztény, a magyar, a nagyon mély nemzeti hitű magyar, a magyar irodalom legművészibb összefoglalója szembenézett azzal az érthetetlen ténnyel, hogy őt se kereszténynek, se magyarnak nem tekintik. Ugyanúgy vállalta azt a tényt, hogy elődei zsidók voltak, mint a vallásos katolikus költészet egyik főalakja, Sárközi György vagy éppen az a Halász Gábor, a kitűnő esszéíró, aki nem is volt zsidó, de mégis vállalta a zsidóságot, amelyet nem is közismert természetes apja hagyott a törvénytelen fiúra. Együtt hárman indultak a halálos végső útra. És a balfi alvilág nyilas sátánjai alighanem mindenkinél jobban gyűlölték azt, aki a legműveltebb, a legokosabb, a legbölcsebb az áldozatok között. Sárközi éhen halt, vagy végelgyengülés ölte meg, Halász Gábor az állandó ütlegelés áldozata lett, Szerb Antalt puskatussal verték agyon. Így halt meg a század egyik legműveltebb, legszellemesebb, kételyei közt is hívő keresztény magyar írója.

Hegedűs Géza

Akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.

Komjáthy Jenő költő

Komjáthy Jenő (Szécsény, 1858. február 2. – Budapest, 1895. január 26.) magyar költő. A 19. század végén a magyar líra egyik megújítója. Költészetét egyfajta hídként is lehet értelmezni Vajda János és Ady Endre, a romantika és a szimbolizmus között.

Komjáthy Jenő az oly sok tragédiával teljes magyar irodalom legtragikusabb sorsú költői közé tartozik. Egy sivár korszaknak alighanem a legnagyobb poétája, de még barátai közül is kevesen tudják, hogy verseket ír. Életében alig néhány költeménye jelent meg, de az illetékesek ezeket sem vették észre. Egyetlen könyve halálos ágyához érkezett. Életútja mindössze harminchét év, szinte szakadatlanul idegenkedő vagy éppen ellenséges környezetben. Több köze volt kora világköltészetéhez, mint bárkinek abban az időben, és még Budapestre is csak ritka pillanatokban juthatott el. Vidéki, majd éppen falusi kicsinyességek közt volt kénytelen élni. A nagyon műveltek között lett volna a helye, és élete nagy részében még csak beszélgetőtársa sem akadt. A magányos lángolásban, a szellemi elragadtatásban és a szerelem szinte vallásos mámorában keresett menedéket, s így jutott egyre közelebb a valóságtól elszakadó őrülethez. Költészete forradalmibb, mint Petőfi után és Ady előtt bárkié, de eszméi még legszűkebb körében is visszhangtalanok maradtak. Tíz évvel a halála után kezdték felfedezni. De még ma is inkább csak az irodalom avatott értői tudják, hogy életműve milyen nagy értéke irodalmunknak. Helyét máig sem foglalta el költészetünk közkeletű értékrendjében. Idézzük fel emberi művészi arculatát.

Forrás itt

Összes költeménye itt

Elégek én ragyogva fényben,
Szétáradok az összeségben,
Magamat égbe ragadom,
Az ősi honba visszatérek
Tisztán és szabadon.

 


Orwell üzenetei


"Üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, a Nagy Testvér korából, a duplagondol korából" - írja a naplójába Winston Smith, a lázadó, a gondolatbűnöző, aki nem hajlandó elismerni, hogy a 2x2 a Párt akarata szerint lehet három vagy öt. Talán valóban "csak" keserű üdvözlet lesz ez a regény a jövőben, örök emlékeztető a totalitárius XX. századra, és persze szellemes szatíra, mint a nagy példakép, Swift  Gulliver-e. Talán...

Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált.

Megtörtént dolgokat semmi esetre sem lehet letagadni. Ezeket ki lehet nyomozni, kínzással ki lehet csikarni az emberből. De ha a cél nem az életben maradás, hanem hogy ember maradj, végül is mit számít az ilyesmi? Az érzéseidet nem változtathatják meg. Hiszen magad sem tudod megváltoztatni őket, még ha akarnád is. A legapróbb részletekig felfedhetnek mindent, amit tettél, mondtál vagy gondoltál; a szíved belseje azonban, amelynek működése még önmagad számára is rejtély, bevehetetlen.

Minden nemzedék azt képzeli magáról, hogy intelligensebb az előtte járónál és bölcsebb az utána következőnél.

 

 

Csukás Kálmán vezérkari alezredes

Csukás Kálmán (Siómaros, 1901. december 13. – Ilovszkoje, 1943. január 19.) Magyar Királyi vezérkari alezredes.

Életrajz

Régi nemesi családból származik, ősei 1499-ben nyertek nemességet a törökkel vívott hősies harcban kiemelkedő bátorságukért. Édesapja református lelkipásztor volt, nemzetgyűlési képviselő. Csukás Kálmán a négy középiskolai osztály elvégzése után katonai nevelőintézetbe került, a katonai főreáliskolát Budapest-Hűvösvölgyben fejezte be 1920-ban. Ezt követően a Ludovika Akadémiára jelentkezik, ahol tüzér szakkiképzést kapott és 1924. augusztus 20-án mint évfolyamelsőt avatták hadnaggyá. Nem sokáig maradt eredeti fegyverneménél a repülés vonzotta. Kiváló eredményeket ért el mint sportrepülő. 1926-ban már képzett vadászpilóta. 1929–1932 között hadiiskolát végez, százados lesz és átkerül a vezérkarhoz. Mint vezérkari őrnagy a szovjet fronton közvetlen elöljárója a kormányzóhelyettes Horthy Istvánnak. 1942. október 29-én a II. osztályú vaskereszt mellé megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon kardokkal díszítve, valamint november 1-jétől vk. alezredessé léptették elő. 1943. január 19-én az ilovszkojei repülőtér parancsnokaként, az üzemképes repülőgépeket, repülő bajtársait haza küldte, ő maga az oroszok által körbevett területen maradt. A vezérkarral nem volt semmilyen kapcsolata, ezért a dandárjának példát mutatva, 400 önkéntes katonája élén megpróbált kitörni a szovjetek gyűrűjéből. Egy páncélos jármű parancsnoki állásában érte a halál, egy gránát repesz a nyakát, a géppuska záró tűz a mellkasát találta el. A négyszáz hősből csak néhányan tértek vissza a dandárhoz. Másnap a dandár teljes létszámmal kísérelte meg a kitörést, amely sikerrel járt. Az anyaországban lévő pilótái semmit sem tudtak róla, érdeklődésükre a Hadügy kitérő választ adott. Halálának hírét a Pesti Hírlap csak február 9-én közli. Végső nyughelye jelöletlen sírban, orosz földön van.
Halála után Horthy kormányzó vitézzé nyilvánította, ezredessé léptette elő és a Magyar Érdemrend hadidíszítményes és kardos Tisztikeresztjével tüntette ki.(1943. évi 38.sz.H.K.)

Wikipedia

Sorozatunkban igazi férfiakat mutatunk be. Olyanokat, akik jellemükben, tetteikben, akár megjelenésükben is tetőtől-talpig férfiak, követendő példák. Persze ember hiba nélkül nincsen – tartja a mondás, de minél közelebb a lényeghez, annál jobb. Ezúttal vitéz nemes Zetényi Csukás Kálmánt, a vezérkari alezredest állítjuk a példa-emelvényre. Zetényi Csukás Ferenc, a Horthy István - Mártírok és Hősök Alapítvány elnöke segít megismerni Zetényi Csukás Kálmánt, az embert.

HOVÁ TŰNTEK A FÉRFIAK? itt

Balla Zsófia születésnapja

Balla Zsófia (Kolozsvár, 1949. január 15. –) erdélyi magyar költő, újságíró.

Költészetéről

„Balla Zsófia munkásságát megfontolt, fércmunkát nem tűrő költészet jellemzi, így lírájának sokkal inkább íve, mint fejlődéstörténete van. Az azonban jól látható, hogy – bár érzékenységének húrjai semmit sem veszítettek feszességükből – értelmezői nyugvóponthoz érkezett, mely szép megünneplése amúgy is jeles 2009-es évének. A nyár barlangja nem üdítő olvasmány, annál jóval több: Érkezés-távozás hullámverése, mely egy mozdulattal odaad és kifoszt.”

Ne légy se víg, se szomorú

Ne légy se víg, se szomorú,
A kedv: az égiháború.
Megjön, eláll. S csak az marad,
amit a perced átharap.

Pörgess parazsat, perecet.
Amíg fölérsz a meredek
úton, a bátyád szembefut.
Nyiss emléket, fakó kaput.

Anyád a küszöbön tanyáz,
levelektől hemzseg a ház;
kérleled, jöjjön már haza, -
suhog az utak atlasza.

A fényes szél, a téli, majd
Elhozza, mint az ünnepet.
Így járkál derűre ború.
Ne légy se víg, se szomorú

Forrás itt

 

Ami jó, az vagy hizlal, vagy erkölcstelen

Szilvási Lajos (Szolnok, 1932. január 13. – Budapest, 1996. november 9.) magyar író, újságíró.

Szilvási Lajos a magyar szórakoztató irodalom művelői között talán a legnépszerűbb, olvasottságával legfeljebb Berkesi András vetekedhet. Pályája első szakaszában újságíróként dolgozott különböző szerkesztőségekben. Termékeny szerző; igen fiatalon publikálja első regényeit. Szinte évenként jelenik meg tőle (ebben az időszakban) egy-egy újabb mű. E regények (Fény a hegyek közt, 1956; Csillaghullás, 1960; Appassionata, 1961; Egyszer-volt szerelem, 1961; Nem azért született, 1962) laza ciklusba rendeződnek. A történetek a második világháborúban s az azt követő évtizedekben játszódnak, kalandos, fordulatos cselekményvezetésűek, nem leplezett céljuk az erkölcsi példaadás, de ez nem mindig párosul történelmi hitelességgel. Ifjúsági regényciklusról van szó tulajdonképpen, s így ha az erkölcsi példamutatás gesztusát alapjában véve értékelnünk kell is, e művek mégsem érhetik el céljukat, mert nem festenek igazán hű képet a korszakról, a környezetről. A hatvanas évek közepétől műveinek tematikája bizonyos fokig megváltozik. Szilvási erőteljesebben a jelen felé fordul, egyéni sorsokat igyekszik bemutatni. Hősei többnyire fiatal, főleg első generációs értelmiségiek, akiknek hányatott életét próbálja ábrázolni. E regények sorát az Albérlet a Síp utcában (1964) nyitja, s a témát ciklusszerűen folytatja a Ködlámpa (1967), a Születésnap júniusban (1969), a Légszomj (1970), a Vízválasztó (1972) és az Ördög a falon (1973).E hallatlan termékenységű pálya mindmáig talán legismertebb és legnépszerűbb regénye– 1967-ig négy kiadásban, nagy példányszámban jelent meg – az Albérlet a Síp utcában című regény. De a mű talán a legjellegzetesebb Szilvási-regény is, mely összes regényírói sajátosságát magába sűríti. Ezek között elsődlegesnek tűnik Szilvási újságírói múltja. A jó újságíró ösztönével megérzi, milyen problémák, társadalmi kérdések, konfliktusok foglalkoztatják az olvasókat, s ezeket be is emeli {1152.} műveibe. Ismeretanyaga is kétségtelenül nagy az éppen adott témában. Mindezt azonban egyszerűsítetten ábrázolja. Az Albérlet a Síp utcában című regényben például felmerül az ötvenes évek nagy katasztrófája, mint a hatvanas évek fiatal értelmiségije, Dr. Kelemen András orvos kisiklott életének okozója. Felvillan a korszak számos, valóban jelentős kérdése is: az életformaváltozás, a funkcionáriusi karrierizmus, az ország gazdasági helyzete (tanyavilág, az orvoshiány stb.), a társadalom erkölcsi közállapotainak züllése. Ez a regény is, hasonlóképpen többi művéhez, felszíni képet ad a valóságról. A valószerű környezet, a létező problémák mind azt imitálják, s igyekszenek elhitetni az olvasóval, hogy a legsűrűbb valósággal találja szembe magát; ez a valóság azonban a regények világában már meglehetősen meg van nyesegetve, le van egyszerűsítve. Soha nem "véres" világ ez, a dolgok, a konfliktusok mindig megoldhatók, a főhős a legmélyebb válságból is talál kiutat. A tragédiák szele csak körbelengi a szereplőket, de nem sújtja földre őket. Három forrásból táplálkozik ez az írói szemlélet, mely a regényekben a történetet alakítja. Az újságírói nyomozás módszeréhez, a valóságismerethez társul a profi bestseller szerző tudása arról, hogy egy bizonyos olvasói igény és szemlélet a világot szereti puszta antinómiákban felfogni. Ilyen antinómia például a kommersz romantikus regények vagy a westernek mintájára a magányos hős – aki lehet egy kicsit züllött is, de mindenképpen férfias, erkölcsileg alapvetően pozitív és értékes jellem – és a valóság ellentéte. A harmadik forrás az ideológikum: az a szemlélet, mely nem engedi a tragédiákat bekövetkezni, mely a problémákat leküzdhetőnek, a világot megismerhetőnek tételezi, az élet értelmét a másokért való cselekvésben jelöli meg. Visszavezethető ez az ideológia tulajdonképpen az ötvenes évek sémájához; csak annak egy finomított változata. Ott nyíltan és egyértelműen a párt vezető szerepére, a szocializmus magasabbrendűségére helyeződött a hangsúly, mely egyúttal azt is jelentette, hogy a társadalmi problémák maguktól megoldódnak. A Szilvási-képlet, mint láttuk, ennél valamivel bonyolultabb, kendőzöttebb: az élet tényei is teret kapnak, látható, hogy az egyéni sorsok nem feltétlenül egyenesvonalúak, ám az erkölcsi megnyugvás mindig áthatja a művek befejezését. Hatásuk titka, hogy a befogadó úgy érezheti: saját mindennapi élete eseményeivel, kisebb-nagyobb bajaival szembesülhetett – a valóságot látta, de fel is oldódhatott, hiszen nem késztették elmélyülésre, s végül még a megoldást is kezébe adták a "boldog véggel" együtt.A Szilvási-művek általában fordulatosak, s főleg cselekményesek. Fordulaton most azt is értve, hogy a történetekben sok a véletlenszerű, a kimódolt, előre kiszámított, indokolatlan cselekvés, jelenség. S bár immár nagyobb gondot fordít az egyénítésre, hősei motiváltságára, lelkiállapotainak érzékeltetésére – melyek tetteikre szolgálhatnának magyarázattal –, a szereplőket valójában mégis az írói szándék és elhatározás vezeti. Különösen érzékelhető ez a szegényes alakításmód a szereplők párbeszédeiben, melyek egységesen szürke, minden jellemző vonástól mentes szövegek. A stílusra, a nyelvi megformáltságra ez a megállapítás általánosan is igaz. A művek különböző rétegeinek lebontása után így nem marad más, csak a történet, melynek minden alárendelődik, s amelynek egyetlen igazi célja, hogy az olvasót bármi áron befolyása alá vonja.

Forrás itt

Nem az évek számától leszen aggastyán, aki él (...). Jószerivel tán attól inkább, ha belátnia kell, hogy értelmetlen volt mindeddigi hányódása, s nincs többé oly cél, melyért a szíve hevülhessen.

Dékány András

Dékány András (Kecskemét, 1903. január 11. – Budapest, 1967. május 30.) magyar író, újságíró.

Élete

1920-tól volt tengerész, műszerész, ügynök, asztalos, 1930-tól újságíró, kritikus. Kecskeméten érettségizett, majd Angliából küldött tudósításokat budapesti lapoknak. Hazatérve 1927-től a Magyarság, 1934 és 1944 között az Új Magyarság belső munkatársa, de más lapokban (például a Franklin Társulat által kiadott Tükörben és a Herczeg Ferenc-féle Új Időkben) is publikált. 1941-ben a Magyar Cserkész Szövetség sajtóelőadója és vitorlásversenyző lett. A Velencei-tónál vásárolt hétvégi házában gyakori vendég volt Jávor Pál, a színészkirály is, akivel sokat horgászott. 1945 után a XI. kerületben dolgozott elöljáróként, majd természetkutatással foglalkozott.

Dékány András ifjúsági regényein nemzedékek nőttek fel, különösen tengerészregényei voltak kedveltek. E művek alapanyagául saját élményei szolgáltak, hiszen az író maga is volt tengerész, de dolgozott műszerészként, ügynökként és asztalosként is. Élt Angliában, ahonnan budapesti lapokat tudósított, hazatérve újságírónak állt, volt a cserkészszövetség sajtósa és vitorlásversenyző is. Jó barátja volt Jávor Pál, a kor legnépszerűbb színésze, aki gyakran járt le horgászni Dékánynak a Velencei-tó partján álló házába. 1945 után tisztviselő lett, majd természetkutatással foglalkozott. Szenvedélyes ornitológus volt, előszeretettel jelenítette meg a madarak világát ismeretterjesztő és ifjúsági műveiben. Dékány már a harmincas évektől írt regényeket, színműveket, Csínom Palkó című rádiójátékából Farkas Ferenc zenéjével nagysikerű daljáték, 1973-ban film is készült. 1958-ban jelent meg tengerészkönyveinek első darabja, a Matrózok, hajók, kapitányok. Ezt követte a Kalózok, bálnák, tengerek 1959-ben, a Csempészek, hősök, kikötők 1960-ban, Az elveszett sziget 1961-ben és Az óceán császára 1962-ben, majd 1963-ban az "előzményregénynek" számító Jokkó visszatér; e művek hőse Turkovich Daniló kapitány, a tudós természetbúvár, a hajók, tengerek és szelek ismerője és ismertetője. Dékány írt trilógiát Kossuth Lajos tengerészéről, életrajzot Magellánról és Amundsenről és több ismeretterjesztő művet. Az író, aki 1961-ben József Attila-díjat kapott, 1967. május 30-án halt meg.

Forrás itt