TINTA

Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli.

TINTA

Tintás lett az újjam,
Nézem szomorúan,
Mert nekem az írás
Mint másnak a sírás.
Hinta, hinta, hinta,
Hiszen nem is tinta,
Kinn a kertbe reggel
A többi gyerekkel
Játszottam, cicáztam,
Az eperfát ráztam,
Édes epret szedtem,
Ujjam befestettem.

Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát. Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tartotta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának. Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiákban, mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondotta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen komolyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették. Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szokásos volt, hogy az új tisztek valamiféle — lehetőleg német — jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Leben und leben lassen!” (Élni és élni hagyni.) Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzelmesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosolygósnak alakult. A Nyugat körében senkinek nem volt oly sok köze Petőfi népi hangvételű egyszerűségéhez, de ugyanakkor a kabarék városias csúfondárosságához és a csak később keletkező újabb modernség képtelenségeihez. Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magányos jelenség irodalmunkban.

Forrás  itt

Az én mellkasomba tette belé a szívet a teremtő, leküldött az emberek közé vele. Én, én nem tudtam-tudom hogy lehetett, hogy meg nem mutattam nékik a szívemet, az ő szívüket. Aludtam én? Itt várt a gégémben az életmentő szó; a szó, melynek a boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.

Szekfű Gyula

Szekfű Gyula (Székesfehérvár, 1883. május 23. – Budapest, 1955. június 29.) történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja

Katolikus polgári családban született. Apja, Szekfű Ignác jó hírű ügyvéd volt, aki a Függetlenségi és 48-as Párt tagjaként kezdett politikával foglalkozni, majd 1894-ben a Katolikus Néppárt egyik megalapítója lett. Többen voltak testvérek. Nős volt, gyermekük nem született.Székesfehérváron a cisztercita rend főgimnáziumában érettségizett 1900-ban. Egyetemi tanulmányait a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte történelem, német és francia nyelv és irodalom szakon. Állami ösztöndíjasként tagja volt az Eötvös József Kollégiumnak. 1905–1906-ban egy évig a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, majd 1908-tól 1910-ig az Országos Levéltár gyakornoka volt. Egyidejűleg, gyakorlatilag 1907-től a bécsi Császári és Királyi Házi, Udvari és Állami Levéltár munkatársa, 1908-tól gyakornoki, 1910-től fogalmazói, 1912-től allevéltárosi beosztásban. Összesen tizenhét évet töltött Bécsben, 1916-ban a budapesti egyetemen a 16–18. századi magyar történelemből magántanári képesítést szerzett. 1924-ben megkapta az egyetemi rendkívüli tanári címet. 1925-ben egyetemi tanárnak nevezték ki a budapesti egyetemre az újkori magyar történeti tanszékre. 1925-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1941-től rendes tagja.1920-ban megjelent Három nemzedék című munkájában ő alapozta meg az 1918–1919-es forradalmak után hatalomra került ellenforradalmi rendszer hivatalos ideológiáját. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig szerkesztette a konzervatív szemléletű, Bethlen István politikáját támogató Magyar Szemlét. A bethleni kormányzati rendszer bukását, Hitler és a német fasizmus hatalomra kerülését s Gömbös Gyulának a német típusú fasiszta rendszer bevezetésére tett kísérletét látva felülvizsgálta korábbi politikai nézeteit. A Három nemzedék 1934. évi kiadásához mellékelt utószavában felhívta a figyelmet a Magyarországot fenyegető német veszélyre, s konzervatív katolikus oldalról bírálta a hitlerizmust.A második világháború alatt az angolszász orientációjú konzervatív ellenzék, a Bethlen-csoport tagjaként bekapcsolódott a függetlenségi és népfrontmozgalomba. 1939 és 1944 között a németellenes, ellenzéki Magyar Nemzet vezető publicistája. Szóban és írásban kiállt a független, szabad Magyarország mellett. A szabadság fogalma címmel cikket írt a szociáldemokrata Népszava híres, a németellenes nemzeti összefogást példázó 1941. karácsonyi számába. Részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozását célzó tárgyalásokon, kezdetben vállalta annak elnöki tisztét, de később visszalépett, és az emlékbizottság nyilvánosságra hozott felhívását sem írta alá. 1942 szeptemberében a Schönherz-perben elment tanúskodni a kommunisták mellett. 1943 januárjában elvállalta a Petőfi születésének százhuszadik évfordulóján rendezett ünnepségek egyik fővédnöki tisztét. A Valahol utat vesztettünk című nevezetes, 1943–1944-ben a Magyar Nemzetben közzétett cikksorozatában bírálta az ellenforradalmi rendszer hivatalos politikáját, s figyelmeztetésül felidézte a reformkor polgári demokratikus eszményeit. A német megszállás alatt visszahúzódott, a nyilas hatalomátvétel után bujdosni kényszerült. Az ostromot a fővárosban élte át.Nyomban bekapcsolódott a kialakuló demokratikus közéletbe. Elfogadta a politikai realitásokat, azt, hogy a régi rendszer széthullott, a hatalomba bekerültek a kommunisták és a szociáldemokraták, s a Szovjetunió – a fegyverszüneti egyezmény értelmében – beleszólást kapott az ország ügyeibe. Egyetlen pártba sem lépett be, bár 1945 tavaszán figyelemmel kísérte a katolikus pártalakítási kísérleteket, s neve szóba is került a Keresztény Demokrata Néppárt elnökeként. 1945. április 2-án egyike volt annak a nyolc közéleti személyiségnek, akiket Budapesten beválasztottak az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe.1945. október 15-én nevezték ki – a koalíciós pártok megállapodása alapján – rendkívüli követ és meghatározott miniszteri rangban moszkvai követté, majd 1948 májusától nagykövetté. Megbízatásának időszakában kezdtek kialakulni a két ország között a gazdasági, államközi és kulturális kapcsolatok, s került sor 1948 februárjában a barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírására. A kommunista párt hatalomátvétele után, 1948. szeptember 10-én felmentették, majd a Külügyminisztérium 1949 áprilisában nyugállományba helyezte. 1953. májustól országgyűlési képviselő, 1954. január 21-től haláláig az Elnöki Tanács tagja.Kitüntetései: Corvin-koszorú (1930); Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (1948).Fő művei: A száműzött Rákóczi. Budapest, 1913.; Három nemzedék. Budapest, 1920.; Magyar történet I–VIII. (Hóman Bálinttal közösen) Budapest, 1929–1934.; Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1934.; Forradalom után. Budapest, 1947.Irodalom: Németh László: Szekfű Gyula. Budapest, 1940.; Mérei Gyula: Szekfű Gyula történetszemléletének bírálatához. Budapest, 1960.; Pach Zsigmond Pál: Az ellenforradalmi történetszemlélet kialakulása Szekfű Gyula Három Nemzedékében. Történelmi Szemle, 1962.; Dénes Iván Zoltán: A „realitás” illúziója. A historikus Szekfű Gyula pályafordulója. Budapest, 1976.; Glatz Ferenc: Szekfű Gyula. Nemzeti történetíró a forradalmak után. Nemzeti kultúra, kulturált nemzet. Budapest, 1988. 275–303. o.

Forrás itt

MI A MAGYAR ? itt

Peter Paul Rubens

Sir Peter Paul Rubens (Siegen, Vesztfália, 1577. június 28. – Antwerpen, 1640. május 30.) flamand festőművész, Rembrandt mellett kora művészetének legjelentősebb alakja, a 17. századi flamand festészet egységes arculatának megteremtője. Sajátosan egyéni stílusa nagy hatást gyakorolt az európai festészet fejlődésére. Követként politikai feladatokat is sikerrel megoldott.

Művészete

Rubens művészete négy, jól körülhatárolható szakaszra bontható. Az első az itáliai út előtti időszak, amikor az ifjú mester képei teljes egészében a flamand festészet hatását tükrözik, még nem találta meg egyéni hangját. A második korszak egybeesik az itáliai és a spanyolországi utazásokkal. Amikor 1600-ban Itáliába utazott, szinte azonnal bekerült a mantovai herceg csillogó, művészekkel és műremekekkel zsúfolt udvarába, ahol megismerkedik a legjelentősebb olasz festők műveivel, amelyek a későbbiekben hatással lesznek rá. Gonzaga nem becsülte eléggé a képességeit, eleinte híres festmények másolásával bízta meg, de Rubens ezt zokszó nélkül végezte el, és miközben szorgalmasan másolt, sokat tanult. Rómában azonnal megismerte a legfrissebb festészeti irányvonalat, amelyet igyekszik műveiben követni. Legjelentősebb korai műve ebből az időszakból a Santa Croce in Gerusalemme bazilika (Róma) oltárképe, amelynek három festménye, A Szent Kereszt megtalálása, a Töviskoronázás és A Szent Kereszt fölállítása erősen Jacopo Bassano hatását tükrözi, de már felfedezhető benne Rubens művészetének egyik legfőbb megkülönböztető jele, a monumentális kifejezőerő.Spanyolországi utazása után helyzete kissé megváltozott a mantovai udvarban, a herceg immár három önálló kép festésével is megbízta. Ezek közül az egyiket, A Gonzaga család imádja a Szentháromságot címűt Napóleon katonái feldarabolták, s a töredékeket ma Európa különböző múzeumai őrzik. Ezen a képen a velencei iskola hatása érezhető. Emellett festett a kor kívánalmainak megfelelő portrékat, amelyeket sokáig tanítványának, Van Dycknak tulajdonítottak. Római utazása alatt nem utolsó sorban flamand kapcsolatainak köszönhetően kapta meg a Santa Maria Vallicella-templom megbízását. A kép első változatát elutasították, valószínűleg a megrendelők inkább egy Caravaggio modorában festett képet kívántak. A Madonna szentekkel és angyalokkal végső változatát fiatalos lendület, tetterő jellemzi, ragyogó színei a barokk képzelet és életöröm hirdetői. Itáliai tartózkodása alatti utolsó fontos megbízatása a fermói San Filippo Neri-templom számára megfestette a Pásztorok imádását, amelyen Bassano színeit és világítását helyezte teljesen új egységbe, s alkotott teljesen egyénit.A következő korszak Antwerpenbe való visszatérésétől stílusának végleges kialakulásáig eltelt időszak. Visszaérkezése után röviddel megkapta a megrendelést a Szent Walburga-templom oltárképére, A kereszt felállítása címűre, amely ma a székesegyházban látható. A kép magán viseli a barokk összes jegyét, határozott vonalvezetés és az erő látványos kifejezése jellemzi. A színek velencei hatásról árulkodnak, az alakok testhelyzete Michelangelót idézi. Ebben az időszakban készült egyik leghíresebb önarcképe, amelyen feleségével, Isabella Branttal szerepel. A festmény Rubenstől szokatlan tartózkodással ábrázolja a nyugodt és kényelmes polgári lét eszményét és a pár eleganciáját, meghitt derűjét, összetartozását.Ennek az időszaknak a képeit a lendület és az erő jellemzi, színei finoman olvadnak egymásba. Olyan műremekek születnek ekkor, mint a Vénusz a tükör előtt és a Krokodil- és vízilóvadászat, híres vadászjeleneteinek egyike. A korszak végén született egyik legjelentősebb, legismertebb műve, a Leukipposz lányainak elrablása. Bár erősen emlékeztet az olasz mesterek képeire, tagadhatatlanul flamand életerő sugárzik belőle. A kavargó alakokat, színeket, fényeket Rubens monumentális, örvénylő mozgásban fogja össze.Művészetének utolsó korszaka az 1620-tól haláláig eltelt időszakra tehető. 1621-ben kapta meg azt a megbízatást, amely egész életművét megkoronázta, a tizenkilenc képből álló Medici-sorozatra. Az 1621-ben kezdett és 1626-ra elkészült festményciklus képein a királyi pár szinte istenként dicsőül meg. A Medici Mária életének jelenetei tele vannak allegorikus, mitológiai utalásokkal és keresztény szimbólumokkal. A IV. Henrik életéről szóló képek kevesebb utalást tartalmaznak, könnyebben érthetőek, mozgalmasabbak, modernebbek. Ekkoriban festette híres Királyok imádása című képét, amely az ellenreformáció ihletéséből fakadt. A célja, hogy a képet meglátva a templomba lépőnek a lélegzete is elálljon. Rubens vallásos képeinek igazán a templomok adnak méltó keretet.Második feleségét sok képen megörökítette, s ezek a festmények különleges helyet foglalnak el életművében. A legismertebbek Hélène Fourment-t gyermekei körében ábrázolják. Ezek a művek és a sógornőjéről készült A szalmakalap című mű gyöngéd meghittsége éles ellentétben áll az előkelő megrendelőkről készített portrék méltóságteljes merevségével. A női aktokat ábrázoló festményeinek eszenciáját adja A három Grácia című műve, amelyen mindkét feleségének portréja felismerhető, balra Hélène Fourment, jobbra Isabella Brant látható, akik a kor szépségeszményét testesítik meg. A képet, állítólag a belőle áradó túlzott érzékiség miatt, Hélène Fourment többször is meg akarta semmisíteni.Élete vége felé, vidéki kastélyába húzódva egyre több tájképet festett. Ezeken a műveken a természeti táj szépségét ragadja meg sallangok, utalások nélkül. Utolsó képeinek egyike a Steeni park, amely kastélyának parkját ábrázolja, de művéből hiányzik a korábbi életöröm, lendület és erő. A festmény szomorúságot, nyugtalanságot, lemondást sugall, Rubens művészi végrendeletének tekintik, amelyben szakított a barokk ragyogásával. De életműve túlmutat korán: belőle sarjadt ki a rokokó, s olyan klasszicista festők műveiben érezhető hatása, mint Eugène Delacroix.

Wikipedia itt

Rubens és Isabella Brant kettős arcképe (1609)

Kulcsár Kálmán, a jogszociológus

Kulcsár Kálmán (Erdőtelek, 1928. június 27. – Budapest, 2010. szeptember 4.) Széchenyi-díjas magyar jogász, szociológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A jogszociológia magyarországi megalapítója és szervezője.

Ö N É L E T R A J Z Ö N É L E T R A J Z 
Professzor Dr. Kulcsár Kálmán   itt

Munkássága

Kutatási területe a jogszociológia, a modernizáció, a jog szerepe a modernizációban és a modernizáció politikai összefüggései.Tudományos munkája során feltárta a jog és a társadalom egyes összefüggéseit, valamint a változó társadalom hatását ennek hatására. A társadalmi változás jogi és politikai szerepét elemezte, elsősorban a 20. századi Magyarország tekintetében. A posztszocialista átmenet társadalmaiban, illetve magának a rendszerváltozási folyamatában vizsgálta a jog szerepét a modernizációban. Hasonló kutatásokat folytatott más, úgynevezett „fejlődő” társadalmakban. Számos tudományos közlemény, ezen belül több mint tíz könyv, illetve tankönyv szerzője.

A jogász-szociológus vágya, hogy diplomata legyen, 1990-ben teljesült. 1993-ig Kanadában képviselte a Magyar Köztársaságot. Hazajőve 1994-től 1998-ig az MTA Politikatudományi Intézetének igazgatója volt. Azt követően kutatóprofesszorként dolgozott. Konkrét terveket dolgozott ki egy új alkotmány megteremtésére. Kulcsár két kamarás parlamentet javasolt, amelyben a sokszínű „felsőház" erős alkotmányos ellensúlya lett volna az „alsóháznak". Elképzelései papíron maradtak. Tudományos munkásságának eredményeit több mint két tucat könyv és több száz cikk, tanulmány őrzi.

Forrás  itt

Az önösség

Max Stirner (eredeti nevén: Johann Caspar Schmidt) (Bayreuth, 1806. október 25. – Berlin, 1856. június 26.) német államellenes filozófus, akit a nihilizmus, posztmodernizmus, egzisztencializmus és individualista anarchizmus irodalmi előfutáraként tartanak számon

I. AZ ÖNÖSSÉG

"Nem szabadságra szomjúhozik-e a szellem?" - Ah, nekem nemcsak a szellemem, de testem is minden órán azután epekedik! Ha orrom az illatozó kastélykonyha küszöbön az ízes étkekről mesél ínyemnek, melyeket odabenn főznek, ínyem a száraz kenyér falása közben iszonyatosan epekedik; ha szemem puha paplanról mesél kérges hátamnak, melyen kellemesebb a fekvés, mint az agyonpréselt szalmán, hátamat elkeseredett harag önti el; ha - de ne soroljuk tovább e kínokat. - És ezt nevezed szabadságvágynak? Mitől akarsz megszabadulni? A komiszkenyértől és a szalmavacoktól? Hát hajítsd el őket magadtól! - Ám úgy látszik, ez nem sokat segít rajtad; az a szabadság kell inkább neked, hogy ínyenc étkeket élvezhess és dagadozó párnák közt aludjál. Az emberektől várod ezt a "szabadságot" - az ő engedelmükre vársz? Nem az emberbaráti szeretettől várod, mert magad is jól tudod, hogy hozzád hasonlóan mindnyájan azt gondolják; "Minden ember önmaga felebarátja!" Hogyan kívánsz akkor hát hozzájutni az ínyenc falatokhoz, s a kényelmes ágyhoz? Nyilván nem másképpen, mint hogy tulajdonoddá teszed őket! Ha belegondolsz, nem a szabadság kell neked, hogy megszerezhesd e szépséges dolgokat, mert a szabadsággal még nem lesznek tiéid; valóban meg akarod szerezni őket, a tiédnek akarod hívni, s tulajdonként akarod birtokolni őket. Minek a szabadság, ha semmi hasznod belőle? S ha mindentől megszabadulnál, semmid se maradna; mert a szabadság tartalmatlan. Aki nem tud bánni vele, annak felesleges ez a haszontalan engedély; márpedig az, hogy mire használom, az önösségemtől függ.

Semmi kifogásom a szabadság ellen, de többet kívánok neked a szabadságnál; nem pusztán megszabadulnod kell attól, amit nem akarsz, hanem bírnod is kell, amit akarsz, nem csupán "szabadnak" kell lenned, hanem "tulajdonosnak" is.

Szabad - mitől? Ó, mi mindent lerázhat magáról az ember! A jobbágyság, a felsőbbség, az arisztokrácia és a fejedelmek jármát, a vágyak és a szenvedélyek uralmát; sőt még a saját akarat, az önakarat, a legtökéletesebb önmegtagadás sem egyéb a szabadságnál, szabadság az önrendelkezéstől, önmagunktól; a szabadság mint valamely abszolútum, mint valamely minden árat megérő dolog utáni törekvés fosztott meg bennünket ugyanis a sajátosságtól: teremtette meg az önmegtagadást. Minél szabadabbá válok, annál több kényszer tornyosul fel előttem, annál tehetetlenebbnek érzem magamat. A vadon nem szabad fia még semmit sem érez mindazon korlátokból, melyek egy művelt embert szorongatnak: úgy tűnik, szabadabb a műveltnél. Minél több szabadságot vívok ki, annál löbb korlátot és feladatot állítok magamnak; felfedeztem a vasutat, és máris gyengének érzem magam, mert nem tudom átszelni a levegőt, mint a madarak; megoldottam egy problémát, melynek homálya nyomasztotta szellememet, s lám, máris számtalan új probléma vár rám, s e rejtélyek gátolják haladásomat, elhomályosítják szabad pillantásomat, fájdalmasan

Az egyetlen és tulajdona  itt

Karinthy Frigyes Ernő

Karinthy Frigyes (teljes nevén: Karinthy Frigyes Ernő, Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.) magyar író, költő, műfordító.

Egész irodalmunkban ő a leghíresebb, legnépszerűbb, a legtöbbször olvasott, idézett, emlegetett humorista - holott tulajdonképpen filozófus volt. Egy izgatott, minden iránt érdeklődő filozófus, a XVIII. század felvilágosodásának legkövetkezetesebb és legtudatosabb utóda, a század tudományos igényű humanizmusának képviselője, aki bölcseleti életművet nem hagyott maga után, hanem kitűnő regényekben, gyönyörű novellákban, de nemegyszer mulatságos humoreszkekben fejezte ki különféle nézeteit és életfilozófiáját. A kor talán legeredetibb, legmeglepőbb témavilágú regényírója és novellistája, aki legszebb szépirodalmi műveit versekben írta meg. Egy nagy költő, a Nyugat nagyjaival egyenrangú költő, aki egész életében mindössze két vékonyka kötet költeményt írt, de annál több versparódiával jellemezte írótársait és az irodalomtörténetet. Ennyi talán elegendő is ahhoz, hogy tudomásul vegyük Karinthy Frigyes szabálytalan lángelméjét.

Budapesti kispolgári család fia volt; érettségi után humán műveltsége ellenére a természettudomány izgatta, ezért előbb fizika-matematika szakos bölcsész lett, majd orvostanhallgató. Egyiket sem fejezte be, de szerzett magának annyi ismeretet, hogy idővel írótársai között ő tudott legtöbbet a modern természettudományról, s a maga korában ama kevesekhez tartozott, akiknél nem vált ketté az irodalmi-művészeti-történelmi műveltség meg a matematikai, természettudományi műveltség.

Méné, tekel...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:.
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd..
.
Szívedbevésem és füledberágom:.
Rossz volt embernek lenned a világon,.
.
E korban, melynek mérlege hamis,.
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is..
.
Délben az ember megkisértetett,.
Az éjben sírtak a kisértetek..
.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,.
De a gyilkost megint hősnek nevezték..
.
A férfi vért ivott s a nő velőt,.
Künt a költő bőgött a bolt előtt..
.
Halottra adtak selymet és brokátot,.
Az élő rongyos volt és vért okádott..
.
Virággal hintették a síri vermet,.
Az élő künt a hó alatt didergett..
.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,.
Az élő halkan jajgatott a borsón..
.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,.
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,.
.
De szembeköpte mesterét a hitvány.
Piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány..
.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,.
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,.
.
De a legszebb és a legékesebb.
Szemétdombon rohadt el, mint az eb..
.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,.
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg..
.
Tedd most szívedbe és füledbe el -.
Az értelmét majd megtudod, ha kell..
.
MÉNÉ, TEKEL - ha érted, vagy nem érted,.
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted..
.
Egykoron sötétben elmondott dalom,.
Mint lángírás, világít a falon..
.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,.
De élni fognak, hogyha én nem élek.
S lesznek, ha nem leszek..

Bővebben itt

Titus Flavius Vespasianus


Titus Flavius Vespasianus – általában csak Vespasianus néven említik – (9. november 17. – 79. június 23.) a Flavius-dinasztia megalapítója, Róma kilencedik princepse.

Suetonius: Vespasianus élete

Alacsony származásából sohasem csinált titkot, gyakran még büszkélkedett is vele… Semmiféle külső díszre nem vágyott; diadalmenete napján, belefáradva a szertartás vontatottságába, unalmába, nem tudta elhallgatni, hogy „úgy kell neki, ha volt olyan balga, hogy öregségére, diadalmenetre vágyakozott, hiszen ezzel sem, ősei nevének sem tartozott, sem maga nem remélt ilyesmit soha”. Arányos alkatú em ber volt, keze, lába izmos, erős, arckifelezése mintha mindig erőlködne… Vacsoránál, de más alkalmakkor is, mindig jókedvűen, tréfálkozva intézett el ügyeket. Nagy érzéke volt a tréfához, de annyira vonzódott annak durva, mocskos fajtájához, hogy még a trágár szavaktól sem tartózkodott… Titus, a fia egyszer szemére vetette, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte; Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, „bántja-e a szaga”. Titus tagadó válaszára azt mondta: „Pedig látod, ez vizeletből való”. Követek jelentették neki, h ogy elhatározták, közpénzből, nagy költséggel, óriás szobrot emelnek neki; Vespasianus eléjük tartotta tenyerét, homorítva, és felszólította őket, hogy tegyék bele most azonnal a pénzt, itt az alap ké szen… Betegsége első rohamánál megjegyezte: „Ó jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem”.Vespasianus. Szoborba illesztésre készült márványfej 78/79-ből, a császár életének utolsó évéből. Koppenhága, Ny Carlsberg Glyptotek, lelt sz.: 2585. A késő-köztársasági realizmust felújító józan és szókimondó portréstílusban készült ragyogó alkotás a 70-es évek Vespasianus egyik legjellemzőbb képmása. Vonásaiból gazdag élettapasztalaton és józanészen alapuló okosság, egyenes, szókimondó természet és közvetlen, joviális emberség olvasható ki.

Forrás itt

Kortársai Vespasianusról

Suetonius erős, tagbaszakadt férfinak írja le, akinek mindig furcsa, feszült kifejezés volt az arcán. Kitűnő egészségét havi egynapos koplalással őrizte meg. Barátai faragatlan humorát fárasztónak tartották, melynek középpontjában az a kissé zsugori eljárás állt, ahogyan a pénzt teremtette elő az állam számára. Titus szót emelt például az ellen az adó ellen, amit apja a városi nyilvános vizeldékre kivetett. Vespasianus feleletül átnyújtott neki egy pénzdarabot ami ebből az adóból származott, s azt kérdezte: „van szaga?” amikor Titus elismerte, hogy nincs, az apja folytatta: „Pedig a vizeletből származik.”A beszámolók szerint halálos ágyán is tréfálkozott, azt mondta: „Ó, jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem!” („Vae, puto deus fio”.)

A bográcsozás világnapja

Szóval ma sokféle világnap van, de ami számomra meglepő, hogy ilyen is van , az a bográcsozás világnapja! Itt a nyár, jó idő, ráadásul hétvége, úgyhogy elő a bográcsokat, hogy méltóképpen ünnepelhessétek meg ezt a napot

A magyarok havonta legalább egyszer a szabadban főznek nyáron, méghozzá bográcsban – derült ki egy friss felmérésből. Bográcsos ételeink közül a legnépszerűbb a pörkölt és a halászlé, de ilyenkor legalább olyan fontos, hogy jó társaságban, családi és baráti körben teljen az idő, mint hogy finom étel kerüljön a tányérra.A szabadtéri főzés a finom ízek és ínycsiklandó ételek mellett, a jó társaságról szól. A megkérdezettek közel fele mindennél többre értékeli a közös szabadtéri főzésben, hogy ilyenkor összejön a család és a barátok, és végre adódik alkalom a nagy beszélgetésekre, együttlétre.

Forrás itt

A verszinikiai csata

Krum (755? – 814) bolgár kán 803-814 között

Trónra lépése idején 802 és 804 között birodalma csak a Balkán-hegység Duna-menti területeitől az erdélyi Kárpátokig terjedt. Később elfoglalta a mai Magyarország keleti részét és a bizánci tartományokat Konstantinápolyig

A verszinikiai csatára 813. június 22-én került sor Verszinikiánál, Hadrianopolisz közelében az I. Mihály (Mikhaél) császár vezette bizánci és a Krum bolgár kán vezette haderő között.

A csata

Az ütközetet megelőzően Krum bolgár kán seregével dél felé vonult és Verszinikia mellett tábort ütött. I. Mikhaél bizánci császár szintén felsorakoztatta jól felszerelt és kiképzett seregét, de két hétig egyik fél sem kezdett csatát. Június 22-én végül a bizánciak támadásra indultak, de Armeniai Leó, a képrombolást szívügyüknek tekintő anatóliai csapatok vezére visszavonult, evvel pedig a bizánci erők gyorsan hátrányba kerültek. Amikor Krum lovassága az ellenség üldözésére indult, végleg megpecsételődött a bizánci sereg sorsa. A király a megmaradt katonáival visszavonult és a csata teljes bolgár győzelemmel végződött.Krum számára megnyílt az út a főváros felé, ám sikertelenül ostromolta meg Konstantinápolyt. Az ostrom során a bolgár uralkodót is megsebesítették a bizánci íjászok. Haragjában feldúlta a város környékét, útban hazafelé elfoglalta Hadrianopoliszt, lakóit pedig a Duna másik oldalára telepítette ki.A vereség egyben I. Mihály uralkodásának végét jelentette. Helyette Armeniai Leót választották császárnak, őt magát pedig Próte szigetére száműzték, ahol   szerzetesként halt meg.

Forrás itt

Nem az az erős, aki nem esik el, hanem az, aki mindig fel tud állni

Niccolò Machiavelli (Firenze, 1469. május 3. – Firenze, 1527. június 21.) olasz író, filozófus, politikus, korának egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Sorsa összefonódott a reneszánsz Firenzével és a gyakorlati politizálással.

Aki meg akarja érteni Machiavelli filozófiáját, tudományát és művészetét, aki át kívánja tekinteni életének útját és fordulatait - annak mindenekelőtt azt kell tudomásul vennie, hogy Machiavelli nem volt machiavellista. - A neki tulajdonított nevezetes mondatot, hogy „A cél szentesíti az eszközöket" - nem ő mondta, nem ő írta. Ez a jezsuiták jelmondata volt, és Loyolai Szent Ignáctól származik. Attól kezdve azonban, hogy Machiavelli híres könyve, a politika alapelveit tudományosan vizsgáló „A fejedelem" című könyve elterjedt, majd beleépült a később kialakuló társadalomtudományba, a félreértések egész sora rakódott a szerzőre. Mégis, minden félreértés és torzítás ellenére helye a reneszánsz kultúra legnagyobbjai közt volt és maradt. Hiszen a társadalomtudományok előkészítése mellett vele kezdődik a történetfilozófia, ő a hadtudományok első klasszikusa, két vígjátékával a drámatörténet új utakra indítója. Számunkra még azért is érdekes, mert Arany János egy komikus-fantasztikus elbeszéléséből vette a „Jóka ördöge" bizarr témáját. Sokoldalú lényével beleépült kultúránk reneszánsz örökségébe. Változatos életútja az írástudók lehetőségeinek példázata.

Bővebben itt

Úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét.

Niccolò Machiavelli Lorenzo de Medicihez

Kedvelt dolgokkal közelítenek a fejedelemhez, kik kegyét meg akarják nyerni, vagy olyasmivel, amiben, úgy vélik, kedvét leli. Gyakran láthatjuk ezért, hogy lóval, fegyverrel, aranyos szövettel, drágakővel és Hozzá hasonlóképp méltó ékességekkel kedveskednek. Amikor Nagyságtoknak készségem bizonyítandó, felajánlom szolgálataimat, semmi olyat nem találok a ház körül, amit eléggé becsesnek tartanék, oly nagyra értékelnék, mint a híres emberek cselekedeteinek ismeretét, amelyre a mai dolgokban való jártasság révén tettem szert, gyakran forgatván régi történetekről szóló könyveket. Amelyet nagy szorgalommal, hosszas elmélkedés során gondoltam ki, most pedig e kicsiny kötetben összegyűjtöm és elküldöm Nagyságtoknak.Ámbár méltatlannak tartom e művet a fejedelemhez, mégis azt hiszem, hitele kedves fogadtatásra talál, különös tekintettel arra, hogy nem tudok többet ajándékul hozni, csupáncsak megtanítani Nagyságtokat mindarra, amit oly sok év alatt, sok veszedelem és hányattatás során elsajátítottam. Amely művet én ki nem cirkalmaztam dagályos kifejezésekkel, felesleges vagy magasztaló szavakkal, hízelgéssel és haszontalan cicomával nem telítettem, mint ahogyan mások megírják és kicirkalmazzák műveiket. Azt akartam, ne más váljék a munka becsületére, hanem a tartalom gazdagsága és a benne foglaltak komoly volta; emiatt fogadtassék jó szívvel. Azt sem óhajtom, hogy hivalkodásnak tessék, amiért egy alacsony rendű személy beleszól a fejedelem dolgába és az országlásba. De miképp azok, akik a vidék képét megrajzolják, síkságra ereszkedvén szemlélik a hegyeket és magaslatokat, a völgyeket pedig a hegy tetejéről; hasonlóképp a népeket csak a fejedelem ismeri, és a fejedelem dolgait csak olyasvalaki, aki a népből való.Fogadják tehát Nagyságtok e szerény ajándékot olyan szívvel, ahogyan én küldöm, és ha szorgalmasan, érdeklődve olvassa, rátalál benne legbensőbb óhajtásomra, hogy Nagyságtok olyan híres legyem, amennyire csak szerencséje és egyéb jó tulajdonságai megengedik. S ha Nagyságtok tekintetét magas méltóságából valaha erre a mélyen fekvő vidékre2 fordítja, tán észreveszi, mily méltatlanul tűröm itt a sors szeszélyét.

A fejedelem itt