1162. 05. 31

1162. 05. 31- én 32 éves korában meghalt II. Géza magyar király.

Európa hatalmi politikáját a 12. század derekén két szövetségi rendszer rivalizálása alakította, melyet egyik oldalon a két császárság – Bizánc és a Német-római Birodalom – másik oldalon pedig Franciaország és az itáliai normannok vezettek. A keleti császárság trónján Komnénosz Mánuel (ur. 1143-1180) személyében egy rendkívül energikus császár ült, aki III. Konrád szövetségében egyrészt Nápolyt akarta elfoglalni, másfelől pedig a Balkán-félsziget visszahódítására törekedett. Géza Bizánc ellenében védelmébe vette II. Uros szerb nagyzsupánt – anyai nagybátyját – ezzel háborúba keveredett a keleti császársággal. A kiegyenlített küzdelem elsősorban a Szerémségben és az Al-Dunánál zajlott, ezenkívül a magyar uralkodó támogatta Andronikosz trónkövetelő 1154-es – kudarccal záruló – puccskísérletét.Mánuel és Géza a rövid összetűzések után mindannyiszor visszatért a status quóhoz, amihez az is hozzájárult, hogy a Konrád halála után trónra lépő Barbarossa Frigyes (ur. 1152-1190) német-római császár nem avatkozott be szövetségese oldalán, mivel nem állt érdekében Bizánc további erősödése. Géza szerencsés volt, mert országa két birodalom fenyegetése ellenére sem került végveszélybe, holott Frigyes és Mánuel is hűbéressé akarta tenni Magyarországot. Bár az 1150-es évek végén István és László – a későbbi II. László és IV. István ellenkirályok – Géza két fivére mindkét császártól segítséget kért a magyar trón megszerzésére, a királynak regnálása alatt trónviszályoktól sem kellett tartania.

Bővebben itt

Így látták a külföldiek!

Abu-Hámid al-Garnáti (1080 körül -1170)

Arab utazó, 1131 és 1153 között bejárta Kelet-Európa nagy részét, s az utazásain tapasztaltakat két munkában (A szívek ajándéka és a válogatott csodák könyve, Nyugat országai néhány csodájáról szóló világos beszámoló) foglalta össze. Az utóbbiakban bővebben foglalkozik az általa Unkuríjjának nevezett Magyarországgal, főként a basgirdok (magyarok) között élő muszlimok helyzetéről tudósítva.Magyarországon jó és olcsó az élet. Alacsonyak az élelmiszer árak, hegyeiben sok arany és ezüst van.

Idriszi (1100-1165)

Szicíliai arab földrajztudós (Abu Abdallah Muhammad al-Idrisi). Cordobaban tanult, majd II. Roger szicíliai normann uralkodó udvarában élt. Itt készített el 1154-ben egy, az ismert világot bemutató 3,5×1,5 m nagyságú ezüstlapra vésett térképet, mely azonban 1160-ban megsemmisült. A világtérképhez készített leírás (A horizontok bebarangolása után vágyó mulatságának könyve) több kéziratban maradt fenn, melyek egyikéhez 69 térképlap tartozik. A munka magyar vonatkozású információi feltehetően itáliai kereskedőktől származnak, maga Idriszi, ismereteink szerint, nem járt Magyarországon.Magyarország gazdag élelmiszerben és az élethez szükséges kincsekben.

Freisingi Ottó (1114 Klosterneuburg – 1158. szeptember 22.) a középkor egyik leghíresebb történetírója. Freising püspöke.

Ottó, aki részt vett a második keresztes hadjáratban, “Két birodalom krónikája” címmel nyolckötetes művet írt az Isten országa és az Antikrisztus között dúló harcról. Az I. Frigyes császár tettei című művében rövid fejezetet szentel a II. Géza kori Magyarországnak.Az országot nagynak és gazdagnak tartja, az itt élő magyarorkról azonban lesújtó véleménye van. “Ezek a magyarok visszataszító külsejüek, mélyen ülő szemeik vannak, termetük alacsony, erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet kárhoztatni a szerencse szeszélyét, vagy inkább csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek, akiket még embernek sem nevezhetek.”

(Ime egy sztereotípia! A forrás keletkezési ideje vita tárgya)

 



A nemzet mindenese

A szabadság csak annak való, kinek lelkében él annak szelleme.

Fáy András (Kohány, Zemplén vármegye, 1786. május 30. – Pest, 1864. július 26.) író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”.

Közéleti munkássága

Széchenyi színrelépését, különösen a Hitel megjelenését követően Fáy lelkesedéssel csatlakozott a „legnagyobb magyarhoz”, aki – felismerve benne a rokongondolkodású nemzetgazdát, akinek liberális eszméi rá is hatottak – szövetségesének fogadta. Előbb Pest vármegye gyűlésein, majd 1835-ben követté választva, az ellenzék egyik tekintélyes tagjaként az országgyűlésben szolgálta mesterkéletlen, magyaros józan beszédeivel a gazdasági és társadalmi reformok ügyét. A társadalom körében buzdítással és példaadással toborzott híveket eszméinek.1836-ban Pest vármegye is táblabírájául választotta. Tevékenyen vett részt a kor minden kulturális és gazdasági mozgalmában. Széchenyi kedvéért belépett a Nemzeti Kaszinóba, melynek majdnem folytonosan a könyvtárosa volt, két ízben pedig igazgatója is (1835 és 1840). Az akadémia már az első nagygyűlésen, 1831-ben tiszteleti tagjává választotta. 1845-ben az igazgatótanács tagjaként, 1847-ben pedig helyettes elnökként tevékenykedett.A Kisfaludy Társaság szintén már megalakulásakor, 1837. február 6-án igazgatójának választotta. 1834-35-ben Döbrentei Gáborral együtt a budai színtársulat igazgatója, majd az akadémia játékszíni bizottságának tagja, amely feladatai között szerepeltette a drámairodalom fejlesztését. Fáy egész életében sokat fáradozott a nemzeti színészetért. Részt vett a Védegylet alapításában, a Nemzeti Kör munkájában, sürgette a nevelőnőképző intézet felállítását, mert nemzeti szempontból károsnak tartotta a nevelőnők külföldről való importját. Munkásságának nevezetes köre volt a Pesten felállítandó protestáns főiskola és a két protestáns felekezet egyesítése érdekében kifejtett tevékenysége

Élete és munkássága itt

A fröccs 1842. október ötödikén Fáy András fóti présházában kezdte máig  tartó diadalmenetét


1867. május 29-én

1867. május 29-én szavazta meg a magyar országgyűlés a Habsburg birodalom dualista átszervezéséről szóló kiegyezési törvények elfogadasát, amelynek eredményét az 1867. évi XII. törvénycikk tartalmazza. A Magyar Országos Levéltár a kiegyezési törvények három díszkötésű, kézzel írt, az uralkodó és a miniszterelnök saját kezű aláírásával, valamint a kancellária nagypecsétjével hitelesített példányát őrzi.

1867. évi XII. törvénycikk

a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról
Ő császári s apostoli királyi Felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta fel, legmagasabb trónbeszédében, melylyel a jelen országgyülést megnyitni méltóztatott: Felszólitá az országgyülést, hogy a pragmatica sanctiónak, mint kölcsönösen elismert jogalapnak, elveiből kiindulva, gondoskodnék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország és társországainak a pragmatica sanctió által is biztositott közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együtt maradásának életfeltételei sérthetetlenül megóvassanak, egyszersmind pedig a fenérintett közös ügyek alkotmányos elintézésénél egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai alkotmányos befolyása biztosittassék. Őszinte örömmel üdvözölte az országgyülés Ő császári s apostoli királyi Felségének ezen legmagasb elhatározását, mely szerint az alkotmányos kormányzat rendszerét az egész birodalomban megállapitani óhajtván, ez által trónjának fényét s a birodalom erejét és hatalmát mindannyi népeinek a közügyek iránti érdekeltségére, mint természetszerü s ennélfogva legszilárdabb alapra kivánta fektetni. Ez okból Magyarország főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a melyek lehetővé tegyék, hogy azon alapszerződés, a mely az 1723. évi I., II. és III-dik törvénycikkek által a felséges uralkodóház és Magyarország közt létre jött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az 1723. I. és II. törvénycikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig Magyarországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztositotta, lényegében jövőre is sértetlenül fentartassék. Ennélfogva szükségessé válván, hogy a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyok pontosan és határozottan kijelöltessenek; s hogy a két egymástól független alkotmányos képviselet közti érintkezés módja eme közös viszonyok elintézése körül szabatosan megállapittassék: az országgyülés erre vonatkozólag a következőkben állapodott meg:...  Folytatás itt

Mikszáth mondta

Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük.


A szerelem a legboldogítóbb, ha titkos s mégis keresi a módokat, hogy világosságra jöhessen!


Aki egy egész méztengerben úszkál, azt nem hozza ki sodrából egy-két csöpp keserűség.


Nem szabad a gyereknek minden kívánságát betölteni, mert megszokja. Márpedig az apa után az Élet következik, s az nem olyan bolond, hogy mindent elővarázsoljon a kirakatból, ami valakinek megtetszik.

Esze Tamás halála

Esze Tamás (Tarpa, 1666 körül – Nyitrai tábor, 1708. május 27.) a Rákóczi-szabadságharcot előkészítő tiszaháti felkelés vezéralakja, kuruc brigadéros.

Élete itt

1708. május 27-én vesztette életét a nyitrai kuruc táborban Esze Tamás, a Rákóczi-szabadságharc egyik leghíresebb brigadérosa.
Rákóczi végig nagy becsben tartotta a kezdetektől hűségesen szolgáló Esze Tamást: még 1703 novemberében felszabadította őt a jobbágysorból, 1707-ben brigadérosi, 1708 márciusában pedig nemesi címet adományozott számára. A talpasok élén Esze is csatlakozott Rákóczi 1708-ra tervezett sziléziai hadjáratához, az indulást azonban már nem érte meg. Történt ugyanis, hogy a nyitrai táborban 1708. május 27-én Esze Tamás és Czelder Orbán csapatai között a pünkösdi istentisztelet után verekedés tört ki.Esze hiába próbálta lecsillapítani a tömeget, a csetepaté annyira elmérgesedett, hogy végül kartácstűzzel kellett szétkergetni a dulakodókat. A tömegverekedés után Esze Tamás holtan maradt a csata színhelyén, ezzel a kuruc hadsereg elveszítette egyik leghasznosabb tisztjét. Később a történetírók számos teóriával álltak elő, miszerint az ágyútűz egy előre kitervelt gyilkosság része volt, és a brigadérost voltaképpen nemesi származású ellenlábasai gyilkolták meg, ám feltehetően Esze Tamás életét a tusakodó katonák oltották ki.Máig nem sikerült tisztázni azt sem, hogy a nyitrai táborban milyen ellentétek robbantották ki a tragédiával végződő tömegverekedést. Hű katonája halála megrázta Rákóczit is, a talpasokat ezután saját válogatott ezredeiben helyezte el. Esze Tamás szülővárosa hajdúvárosi kiváltságot, a brigadéros öccse, János pedig később kapitányi tisztséget kapott a fejedelemtől.

Forrás itt

Tarpa hajdúváros pecsétje 1708-ból

Tóth Eszter

Tóth Eszter (Debrecen, 1920. május 26. – Budapest, 2001. szeptember 3.) magyar költő, író, műfordító.

Tóth Árpád leánya, íróhoz ment feleségül, férje Hollós Korvin Lajos volt. Mint több nemzedéktársa, nem jutott el az Újholdig, pedig neki öröklött joga lett volna a Nyugat utódai körébe tartozni. 1939-ben, érettségije után a Magyarország című lap riportere lett, majd nyelvtanítással foglalkozott. Fordított is angolból, franciából, németből és oroszból. Blake, Rilke, Lermontov és Majakovszkij műveit tolmácsolta. Első verses gyűjteménye 1948-ban jelent meg, jellemző címe van: Meghatott vitatkozás. Kivel mással vitatkoznék meghatottan, mint az elődökkel! De vita volt ez a Babitson, Nyugaton csüggő nemzedéktársakkal is. Jobban tudta, mint azok, hogy ha önmaga akar lenni, különböznie is kell elődeitől. Különbözni akart, de az impresszionista-szimbolikus lírai kifejezés vonzásából kezdetben nem tudott kiszabadulni.Nemcsak mestersége, életformája is az irodalom volt; korai árvasága még inkább apja bűvkörébe vonta: verset író kezét apja szellemujja vezette. A "nefelejts" rímre az "elejts", "felejts" rímeket könnyedén halmozza, mestere a szonettnek, s mélylélektani borzongásait is kimunkált formába önti: "pipacs – példabeszéd ne légy, / piros vagy és lehullasz, mint az öröm ..." Elégikus szomorúság ömlik el versein, mint Tóth Árpádéin. Hol van hát a meghatott vitatkozás Tóth Eszter lírájában? Az ostromlott város és a felszabadulás utáni hónapok élményei ragadják ki az irodalmi hatás köréből. Egyik versében Morgenstern neve is felbukkan, jelezvén azt is, hogy a történtek után másként kell verset írni. Föltűnik egy férfiarc is: "Könnyű s éles. Mint a pengék / meghajlított íve: fenn két / szemöldöke felpattanni kész", s ebben még csak a ritmus jelzi a költőnő életének dinamikus átalakulását, mint a vers további szakaszaiban még erőteljesebben, a portré részleteiben is: "Álla »vé«-je mint a villa. / Tűhegyű a szűk pupilla. / S homlokráncok ága közt az ér / megfeszül, mint húr az ijjon ..." Férje portréja ez.Önként némul el az ötvenes évek elején. Bordala 1950-ben íródott: "Oly forró förtelemben fortyog e szörnyű korszak / a nép uralmát megrontó ellen / ki föl nem lázad nyíltan: áruló az a bárd ..." De nem vonja ki magát a korszak közös bűnéből: "Hazug vagyok koromban, hazug vagyok hazámban ..." Ez idő tájt fordít, s gyermekverset ír, mindkét irányban hasznára van a mesterség tudása, formakultúrája, lélektani műveltsége. Saját költészetét most a belső mélységek {657.} ihlete jellemzi. A félálomban, az ébredés határán támadt látomásokat jegyzi papírra, s egyelőre még nem kísérletezik ilyen versei kiadásával, hanem elküld néhányat közülük Németh Lászlónak. "A nyáron levelet kaptam egy nagy magyar költő lányától, aki maga is költő, s nekem is verseket küldött." – Ez a mondat Németh László A líráról című nagyjelentőségű tanulmányának első mondata. Tóth Eszter verseit Weöres Sándoréhoz hasonlítja, mert Weöres az egyetlen a magyar költészetben, aki laboratóriumot csinált a lírájából. Tóth Eszter is azt varázsolt a magáéból. Egyik levelében pedig azt írta a költőnőnek: "Ezekről a versekről csak akkor tudnék érdemlegeset mondani, ha az újkori líráról is elmondanám a véleményemet." Németh László esszéjét tehát Tóth Eszter versküldeménye ösztönözte, s ennek bővített változata lett A választott sokaság (1974).A mítoszi gondolkodás határozza meg Tóth Eszter lírai észjárását: "s elváltozunk a kétnemű egy-egészbe / csak-egymásban kifogyásba-telésbe." Ebbe az irányba tájékozódik, amikor az ókeleti gondolkodásban merül el. Parafrázist ír Fukazava Hicsiró Zarándokénekére, evvel is jelezvén lírai gondolkodásának keleti orientációját. Az én szakaszai című verse a mélylélektant is kijelöli tájékozódási irányának, s líráját szorosan köti a zenéhez (Szvjatoszlav Richter Bartókot zongorázik) és a képzőművészethez (Los caprichos. Lapok Goya mappájához ). S végül a költészet mitologikus forrásánál is megáll: Ősigék, orfikusan című rövid ciklusának címei: "Daimon" (A démon), "Tükhé" (A véletlen), "Érosz" (A szerelem), "Ananké" (A kényszerűség), "Elpisz" (A remény). Világképe alapelvei ezek a platonikus ideák, nyilvánvalóan ezekre kísérli rendezni valamennyi tapasztalatát, élményét. Németh László szavával kísérletet tesz egy új lírai antropológia megalkotására, a ebben kétségtelenül Weöres Sándorra emlékeztet.

Forrás itt

Nyári dél

Szép volt a dél. Szép és őrült.
A szélkakas fáradtan pördült
Össze vissza karcolva
Nevetve bele arcomba.

A magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője

Wilckens Henrik Dávid (Wolfenbüttel, 1763. november 14. – Selmecbánya, 1832. május 25.) a magyarországi erdészeti felsőoktatás megteremtője, a Selmeci Akadémia (a Nyugat-magyarországi Egyetem jogelődje) egyik alapítója.

Munkássága

Wilckenst tekinthetjük az erdészettudomány első professzorának Magyarországon. Az oktatás érdekében rügy-, lomb-, virág- és maggyűjteményeket állított össze. 
Fiziológiai és növénykórtani gyűjteményeket szerzett be, megtervezte a botanikus kert és a tanulmányi erdő létesítését. Ötkötetes erdészettana (Forstkunde) kéziratban 
maradt. A német nyelvű munka első kötetében az általános növénytannal, a másodikban az erdészeti növények ismertetésével, a harmadikban a természetes fatermesztéssel, a negyedikben az erdőhasználattal (benne mellékhasználatként, többek között a vadászattal), az ötödikben pedig mesterséges fatenyésztéssel foglalkozott. Előadásai az akadémián átfogták az erdészeti tudományok egészét: az erdészeti tervrajzok és térképek, az építészeti rajzok készítésén át a jogismeretig és a bányaácsolásig szinte mindent tanított. Wilckens egyébként Selmecbányát nem találta a legalkalmasabbnak az Erdészeti Tanintézet számára. Az intézmény mégis Selmecen maradt, s európai hírűvé fejlődött. Érdemei az erdészeti felsőoktatás megteremtésében elvitathatatlanok, és emiatt különösen fájó, hogy egyetlen korabeli, hiteles ábrázolás sem maradt fenn róla. Leírásokból azonban ismerjük a tudós tanár egyéb érdemeit is. Azt például, hogy nemcsak a hallgatókkal, hanem az erdőben, fűrésztelepeken dolgozó munkásokkal is sokat törődött. „Többször járt el a felettes hatóságoknál az erdei munkások élet- és munkakörülményei javításának ügyében. (Még nagybetegen is kijárt a közeli erdőkbe, hogy intézkedései végrehajtását a helyszínen ellenőrizze.)”.

Wikipedia

A selmecbányai evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, de sírja már nem található meg. Azt az emlékoszlopot is ledöntötték a trianoni békeszerződés után, melyet 1912-ben állítottak tisztelői. 1958-ban a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem) botanikus kertjében állítottak tiszteletére emlékművet, egy egyszerű, durván megformált kőtömböt, melynek felirata latin és magyar nyelven méltatja munkásságát. Szavait idézve: „Ha most elmondanám, hogy 12 éves selmeci tartózkodásom alatt mit tapasztaltam és álltam ki, nehezen hinnék el." Emberfeletti energiával és vasakarattal teremtette meg a semmiből ezt az intézményt. A nagy tudós emlékét azután az idő elhomályosította, munkásságára hosszú évtizedekig senki nem figyelmeztetett, csak az a szerényen meghúzódó kézírásos mottó, amely egyedülálló könyvében szerepel: „E nuce fit corylus ex glande ar dua quercus Exiguum nihil esse putes, quod crescere poss it ! Magból lesz a mogyoró, makkból a büszke, égre törő tölgy. Semminek hinnéd, mi fává terebélyesedik később!”

Képünkön Wilckens emlékműve látható a soproni botanikus kertben.

Forrás  itt

Cseres Tibor

Cseres Tibor (eredeti nevén Portik Cseres Tibor, Gyergyóremete, 1915. április 1. – Budapest, 1993. május 23.) magyar író, 1987 és 1989 között a Magyar Írók Szövetsége elnöke.

Jelentősége:

Történelmi regényei és tényfeltáró írásai kulcsfontosságúak voltak a magyar nép történelmi lelkiismeretének és büszkeségének ápolásában a 20. század második felében.

– Mondj valamit Gyergyóremetéről, a gyerekkorodról… Mit csináltak ott a szüleid? Miből éltetek?
Cseres hátrahajtja a fejét, gondolkodik. Sokára szólal meg:– Az én apám favágó volt… A moldvai havasokban vágták a fát. De nem szerette azt az életet, a mostoha tisztálkodási és étkezési körülményeket. Aztán behívták katonának. Három év alatt szakaszvezető lett. A katonaságnál írni és olvasni is megtanult. Amikor leszerelt, látott valahol egy hirdetményt, hogy testőrnek lehet jelentkezni. A saját költségén Bécsbe utazott. Apám százkilencvenkét centiméter magas volt, s a súlya egy mázsa. Felvették. Mindez a születésem előtt történt. Apám osztálykörülményei megváltoztak. A testőrségnél őrmesterségig vitte. – Visszament a falujába háza10sodni. Az egyik gazdálkodó lányát vette el feleségül. Hol Gyergyóban, hol Budapesten, hol pedig Bécsben laktunk… Gyergyóban többnyire minden család adott valakit a szellemi életnek. Legtöbben papok lettek, ferences páterek… Amikor Ferenc József 1916-ban meghalt, valamilyen változás történt a testőrségnél. Apám 1917-ben elment csendőrnek Erdélybe, hogy közelebb legyen a falujához. A második román betöréskor aztán beállt a székely hadosztályba. Román fogságba esett. Brassóba, a fellegvárba vitték, ahová Veres Pétert is. Onnan aztán munka közben megszökött, és átjött Magyarországra. Itt kertészeti munkás lett belőle.

Bertha Bulcsu Írók műhelyében

Digitális Irodalmi Akadémia© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011

Cseres Tibor itt

A modern dráma atyja

Henrik Johan Ibsen (Skien, 1828. március 20. – Christiania, 1906. május 23.) norvég drámaíró, színházi rendező, költő. Gyakran utalnak rá a „modern dráma” atyjaként és mint a modernizmus egyik színházi megalapozójaként

A világirodalomban Ibsen a XIX. század legnagyobb drámaírója (mert Goethe és Schiller, ha bele is éltek a XIX. századba, ők szellemük és jellegük szerint a XVIII. század szellemiségéhez tartoznak.) Sokak szerint az egész drámatörténet két és fél ezer évének egyik legnagyobb alakja (legföljebb Szophoklész, Shakespeare, Racine és Schiller állítható vele egy vonalba). Ha azonban egy irodalomkedvelő norvég olvasót kérdezünk, bizonnyal valahogy így felel, hogy Ibsen a legnagyobb norvég lírikus, epikus művei is jelentékenyek, és ráadásul még jó drámaíró is. Hozzánk talán el sem érkezett volna költői híre, ha 1849-ben, huszonegy éves korában nem írja meg egyik legszebb elégiáját, amely a magyar szabadságharc bukását siratja el. (Ennek a nemzeti tragédiának elég széles körű külföldi visszhangja volt, ebben a legszebb két gyászverset Heine és Ibsen írta.) Költő volta azonban abból is kitetszik, hogy néhány drámája - köztük legnevezetesebb a „Peer Gynt"- verses remekmű. Tehát mindig szem előtt kell tartani, ha róla beszélünk, hogy költő is, némiképpen akkor is költő, ha drámai személyei prózában beszélnek. Mégis - elsősorban drámaíró, aki a drámai műfaj különböző változataiban alkotott példamutatót. Ha végigtekintünk színpadi műveinek stílusán, szinte a stílustörténet egész gyűjteményét vehetjük tudomásul. Legkorábbi művei romantikus hazafias történelmi drámák (a XIX. század derekán tartunk ekkor: Victor Hugo a hangadó, nálunk Szigligeti a legdivatosabb). Majd a hatvanas évek elején a középkori emlékeket is felidézve a „drámai költemény" az időszerű. A „Faust" a példakép, nálunk „Az ember tragédiája", Franciaországban Flaubert „Szent Antal megkísértése" című misztériumjátéka jelzi a stílusváltozat újraéledését, Ibsen ekkor írja egymás után a „Brand"-ot és a „Peer Gynt"-öt. Innét vált át a polgári társadalmat bíráló realista drámára, amely formájában magába szívja az ókori görög és a barokk kori francia „klasszikus" tragédia, valamint a divatos francia társalkodási színmű formai szabályait. Ez a realizmus egyre jobban tolódik egyrészt a naturalizmus, de ezzel párhuzamosan a szimbolizmus felé. Végül életének és íróművészi pályájának alkonyán végső három drámájában az öregkor, a semmibeveszés remekmívű színpadi elégiáit alkotja meg. Ez a sokféleség példás egységbe sorakozik: egy nagyszerű művészi út példázatává.

Folytatás itt

Nóra (1879)Et dukkehjem (1879)

Azt hiszem, hogy legelsősorban ember vagyok, éppen úgy, mint te - vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek. (...) Utána kell járnom, kinek van igaza, a társadalomnak vagy nekem.

(Nóra, III.) (Ford.: Németh László)

A vadkacsa (1884)Vildanden (1884)

Az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük.

(Relling, V.) (Ford.: Hajdu Henrik)

Felméri Lajos dr

Felméri Lajos dr. (Székelyudvarhely, Erdély, 1840. szeptember 29. – Kolozsvár, 1894. május 22.) magyar író, újságíró, egyetemi rektor.

Elemi és középiskolai tanulmányok után Sárospatakra került, ahol az akadémián a kiváló korabeli filozófus, Erdélyi János előadásait hallgatta. Magánnevelő, majd Pesten folytatja tanulmányait: a teológiai főiskola mellett a bölcsészettudományi karon tanult. Több ízben tanulmányúton vesz részt Angliában, Skóciában, előadásokat hallgat német egyetemeken. Megfordul Franciaországban, Svájcban és Észak-Itáliában is.Tanári pályafutását a sárospataki főiskolán kezdi, ahol – Erdélyi János halála után – 1868-ban átveszi a bölcsészeti tanszéket. A lélektan, logika, vallásbölcselet és esztétika mellett pedagógiát is oktatott, határozottabban foglalkozik egy újszerű neveléstani rendszer kialakításának gondolatával. Az 1872-ben Kolozsvárott megalapított tudományegyetem pedagógia tanszékének élére kapott meghívást – ez a tudományos szakírói és professzori kibontakozás páratlan lehetőségét kínálta számára. Eddig viszonylag keveset írt, ettől fogva a helyzet megváltozik: sorra jelennek meg tanulmányai a nevelés és oktatás számos kérdéséről a korabeli erdélyi pedagógiai szaklapokban. 1987-től neveléstant tanított a kolozsvári egyetemen. 1879-ben Molnár Lajos Athletikai Gyakorlatok című szakmunkájának megjelenésével egy időben, állami megbízással Angliába ment, ahonnan 1880-ban visszatérve, megírta élete nagy művét. Könyvének az adja sporttörténeti jelentőségét, hogy az abszolút lelkiismeretességű és tudású pedagógus biztonságával támasztja alá mindazt, amit Gróf Esterházy Miksa-Molnár Lajos építeni kezdtek. Munkássága elősegítette a modern pedagógiai kibontakozását, amely önálló fejezetben ismertette a testnevelést. Felméri hatására kezdtek 1881-ben labdát rúgni a budapesti református főgimnáziumban.

Forrás  itt

Felméri hatása alatt kezdtek pl. már 1881-ben labdát rúgni a Budapesti Református Főgimnáziumban. Mindez szép, mondja a türelmes olvasó, de hát játszottak valahol nálunk futballt 1896 előtt? E kérdésre azt kell felelnünk, hogy igenis játszottak. Nem nyilvános matchen ezernyi közönség előtt, nem is a szabályszerű association-játékot, amelyhez megfelelő pályák sem voltak, de igenis játszottak futballt. Nos, iskoláinkban akadunk rá az első gyakorlati futballnyomokra.  Molnár Sándor ( A túlterhelésről és játékokról) írt A Herkules 1886. május 2.-i számában A Szabadtéri Játszótársaság szabályai a tanári szék által 1882-ben helybenhagyattak. E társaság számos kirándulásai alkalmával gyakorolta  különösen a labdázást, a footballt is.1895-ben tanfolyamot szerveztek tornatanárok számára a szabályok megismertetése végett.”

(Siklóssy László: A magyar sport ezer éve, III. kötet, a modern sportélet előkészítése 1875-1896. Országos Testnevelési Tanács, 1929.)