Michel Eyquem de Montaigne

Michel Eyquem de Montaigne (Château de Montaigne,1533. február 28. – Château de Montaigne, 1592. szeptember 13.)francia esszéíró, filozófus.

Műve

Az Esszék egyes darabjai rövidebb, majd főleg a harmadik könyvben hosszabb etikai elmélkedésekből áll. A sértés és megbocsátás, a támadások elviselése, a lelki és testi szenvedélyek-szenvedések, hazugságok és lustaságok, a félelem és a képzelet hatalma – ezek leginkább visszatérő témái. Nem filozófiai általánosságokkal világítja meg tárgyát, hanem történetekkel, anekdotákkal, események elbeszélésével. Az 1588-ban megjelenő utolsó, harmadik könyv Itáliaban tett útján szerzett tapasztalatait tárgyalja.A fejezetek középpontjába egyre inkább ő maga kerül, a külső világ a saját tudatán átszűrve értelmeződik. Barátjának, Étienne de La Boétie-nek halála, és saját tanácstalansága, betegségei, lelkiállapota lesz írásainak fő tárgya, háttérben mindig a klasszikus, görög-latin kultúrával, és a jelenkor vallásháborúinak fenyegető közelségével. Szemléletmódja, világlátása szkeptikus és sztoicista, ember- és jövőképe borúlátó. Többnyire Vergilius, Seneca, Cicero és Horatius történeteiből, elmélkedéseiből indulva jut el saját gondolatának megfogalmazásáig. Egyik híres gondolata – "Filozofálni nem más, mint megtanulni a halált" (vagy: "halni tanulni")- , az I. könyv 30. fejezetének címe olyan Cicero-passzust gondol tovább, melyben Cicero Socratest idézi.Montaigne a személyesség megteremtője az európai irodalomban: a később gondolataival sokat vitatkozó Blaise Pascal nemcsak elismeri úttörő voltát és jelentőségét, hanem hasonló érzékenységgel és kételyekkel alkot maga is. Jean-Jacques Rousseau gondolkodására is hatott.Az egyik legismertebb francia népszerű-tudományos könyvsorozat címe (Que sais-je – kb. "Tudhatom én?" – vagy "Mit tudom én?…") Montaigne szkepticizmusát kifejező egyik fő kérdésének idézése. André Gide egyik írásában Jézus alapszemléletéhez hasonlítja Montaigne-ét ("Én vagyok az igazság"), de nem vallásos értelemben, hanem az igazság egyedül érvényes, szubjektív értelmezésére gondolva.Az Esszék első modern helyesírással a Gallimard Kiadó 1962-es Pléiade teljes és szöveghű kiadványával egyidőben jelent meg, melyhez André Gide írt bevezetőt. Azóta az újabb, így a népszerű Folio-sorozatban már mindig modern helyesírással teszik közzé, kivéve természetesen a történeti-szöveghű ediciókat.
Wikipedia
"Legyünk hálásak a végzetnek, hogy olyan korban élünk, amely a legkevésbé se lágy, kényeskedő és tétlen" - írja gondolatainak utolsó, időskori gyűjteményében a francia reneszánsz legkitűnőbb és legirodalmibb stílusban alkotó elmélkedője, Montaigne. Nem úgy filozófus, mint a gondolkodás tudósai, ezeknél sokkal inkább író. De nem úgy író, mint a regények, novellák vagy éppen színdarabok kitalálói, ezeknél sokkal inkább filozófus.

Bővebben itt

A BÖLCSELKEDÉS A HALÁL ISKOLÁJA

Cicero tanítja, hogy a bölcselkedés a halál előkészítő iskolája. Arra gondolt talán, hogy elmélkedés és tanulmány lelkünket önmagunkon kívül emeli, a test részvétele nélkül is foglalkoztatja, és így a halálhoz hasonló állapotba ringatja. Vagy azt hihette, hogy a világnak bármilyen felfogása, maga a bölcsesség arra oktat csupán, hogy nem érdemes félni a haláltól. Nézzük csak közelebbről. A józan ész vagy csúfot űz velünk, vagy feltétlen nyugalmunkat kívánja, és csak életünk boldogsága a gondja, a Szentírás szavaival szólva. A világ sokfajta véleménye egy pontban találkozik: célunk gyönyör, akármilyen úton kerülünk el hozzá. Ha nem így volna, nem törekednénk rá. Ki hallgatna közülünk olyan szóra, hogy tetteink végső célja a munka és a boldogtalanság?

ESSZÉK itt

Idézetei itt

Rudolf Steiner

Rudolf Steiner (Murakirály/Donji Kraljevec, 1861. február 27. – Dornach, 1925. március 30.), osztrák polihisztor, filozófus, író, dramaturg, tanár, a spirituális mozgalom, az antropozófia megalkotója, emellett nagyszámú festmény, szobor, építészeti terv és vázlat maradt fenn tőle

Az egész élet olyan, mint a növény, amely nemcsak azt foglalja magában, amit a szemnek tár oda, hanem rejtett mélységeiben még egy jövő állapotot is hordoz. Aki előtt növény van, mely először levelet hord, nagyon jól tudja, hogy egy idő után a levelet hordó száron virágok és termés lesznek. És a növény rejtekén már most megvannak a csírák ehhez a virágzáshoz és terméshez. Azonban hogyan mondhatná meg bárki is, milyenek lesznek ezek a szervek, aki csak azt akarná kutatni a növényben, amit az jelenleg tár szeme elé. Az képes csak rá, aki a növény lényegével megismerkedett.

Az emberiség legtöbbször nagyon keveset beszél arról,amit tud, és nagyon sokat beszél arról, amit nem tud.

 

„Azt hiszem jelentős volt életemben az, hogy gyermekkoromat ilyen környezetben töltöttem, mert érdeklődésemet erősen a mechanika világa felé fordította. Ez az érdeklődés gyermeki lelkemben újból és újból el akarta homályosítani azt a mélyebb érdeklődést, amely a hangulatos és ugyanakkor nagyvonalú természet felé fordult, melynek messzeségeibe a mechanika világába tartozó vonatok maguk is belevesztek.”

ÉLETE  itt

Idézetek

...a fizikai világ mögött és azzal bensőségesen összekapcsolódva egy szellemi-érzékfeletti világ van, és az ember képes arra, hogy bizonyos megismerési erők kifejlesztésével betekintsen ebbe a fizikai világgal összeszövődött érzékfeletti világba.Az emberi élet és a Föld számtalan területén tapasztalható negatív jelenségek a megismerés és a moralitás önálló és egymást feltételező valóságának tagadásából vagy korlátozásából következtek. Észre kellene vennünk, hogy ez az agnosztikus magatartás tette féloldalassá a civilizált emberiség életét, fosztotta meg egészséges arányérzékétől és tette a világ, a természet gátlástalan bekebelezőjévé.
(Előadások) 

Nevelés

A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani.

Közélet

Ma az emberek egy olyan csoportja a hangadó, amely uralni akarja a Földet a mozgékony kapitalista gazdaság eszközeivel. E csoport a tőle függő embercsoportokat a gazdasági eszközök révén kapcsolja össze és szervezi meg. Csak az alábbi alternatíva lehetséges: vagy leleplezi az ember a hazugságot, amellyel a Nyugatnak dolgoznia kell, ha boldogulni akar; vagy átengedi az ember a világuralmat az anglo-amerikai világon belüli okkult csoportnak, amíg a leigázott német-szláv területekről jövőbeli vérfolyamok árán meg nem menekül a Föld igazi szellemi célja. (1917)

 

Honoré Daumier

Honoré Daumier (Marseille, 1808. február 26. – Valmondois, 1879. február 10.) francia grafikus, szobrász, festőművész és karikaturista.

Apja barátja, Lenoire tanítja rajzolni, de nem sokáig tanul nála, inkább egyedül próbálkozik. A Louvre-ba jár és tanulmányozza Rembrandtot, Rubenst, Tizianót.1822-ben elkészíti első litográfiáját. Kezdetben a korabeli divat szerint névtelenül készíti képeit. 1829-30-ban az első illusztrált francia szatirikus lapnak dolgozik, a La Silhouette-nek. Itt találkozik Balzac-kal, aki ezt mondja róla:

"Ebben a fickóban van valami Michelangelóból!"

Forrás itt

Értékelése

Korának egyik legkiválóbb művésze, aki éles megfigyeléssel és az emberi gyengéket kipellengérező módon, egynéhány jellegzetes vonással adta vissza a francia nyárspolgárt. Röviden és élesen karakterizálta alakjait. Mindenütt az őt környező társadalmi életben meglátta a humoros oldalt és rajzai az emberi jellemzés mesterművei. Társadalmi típusokat jelenít meg, Robert Macaire személyében például a kor gátlástalan "karrieristáját". Műveiben nemcsak szatirikus tartalom van, sokszor rendkívüli gyengédség is. Festői tehetsége a kifejezés erejében rejlik. Crispin & Scapin c. művét 1860-ban Molière színháza ihlette. Rengeteg témáját La Fontaine meséiből vette, 1867-től többször is megihlette Cervantes regényének Don Quijote-Sancho Panza kettőse. Van olyan vélekedés is, hogy realista kifejező erejét kevesen értékelték, festményeit "befejezetlennek" tartották. Minden valószínűség szerint a műfajnak, a karikatúrának szól ez az értékelés, valamelyest még a korán polgárosodott franciáknál is előfordulhat ez, talán az angolszászok vagy a keleti népek szívesebben néznek a görbe tükörbe, mernek szembenézni önmagukkal. Hazánkban a karikatúra műfaja igen népszerű volt a 19. században, még később is, manapság kihalófélben van, ami van, azt is külföldön jobban értik és értékelik, mint hazánkban.

Wikipedia

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében minden év február 25-én tartják A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJÁt. 1947. február 25-én Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.

Neumann-ház – Irodalmi Szerkesztőség

Fekete Sándor: Hungaricus(részlet)

Az egész átalakulás a megszállók parancsára ment végbe, felülről, kényszer és hihetetlenül álnok hazugságok segítségével. (Jellemző példa: az ország legnagyobb pártjának vezetőjét, a nemzetgyűlés mentelmi jogot élvező tagját az oroszok elrabolták s 9 évvel később engedték haza egy rabtáborból. Hogy Kovács Béla mennyire ártatlan volt, azt eléggé mutatja az az udvarlás, amelyet most Kádárék részéről élvezhet, akik vele szeretnék feldíszíteni és nemzetiszín pántlikával felcicomázni meztelenül idegen kormányukat.) Magyarországon a szocializmust nem egyszerűen erőszak és bürokrata apparátus segítségével kezdték építeni, hanem jórészt idegen erőszakkal, idegen mintára szervezett apparátussal, a hiányzó belső erőket kezdettől fogva külső erőkkel pótolva. Itt van minden dolgok gyökere.

Forrás itt

2000 óta minden esztendőben február 25-én tartjuk a kommunizmus áldozatainak emléknapját. 1947-ben ezen a napon hurcolták el a Kisgazdapárt antikommunista főtitkárát, Kovács Bélát a szovjet megszálló csapatok a Szovjetunióba, ahonnan csak 1955 őszén, rettenetes megpróbáltatások után térhetett haza. A szélsőbalos diktatúra hazánkban annyi emberéletet követelt, olyan sok ártatlant csuktak le és tettek tönkre 1945. és 1989. között, hogy tulajdonképpen az év bármely napján emlékezhetnénk rájuk.
Hazánk azon kevés ország közé tartozik, amelynek több hullámban is meg kellett tapasztalnia az önjelölt vörös népboldogítók „szép új világát”. Magyarországon először 1919 tavaszán került hatalomra a szélsőbaloldal, s puccsukhoz asszisztált a radikális liberális értelmiség egy csoportja és a hazai szociáldemokrácia nagyobbik fele is. Az átlagember számára a Tanácsköztársaságról évtizedeken keresztül elsősorban a „Balatonon nyaraló proletárgyerekek” agyonmutogatott fényképe juthatott eszébe. Holott a kommunisták szinte az első perctől kezdve véres terrort gyakoroltak, amely nem „a rendkívüli helyzet kényszerű következménye” volt – miként az napjainkban is számos marxista ihletettségű történész szereti magyarázni –, hanem a rendszer szerves velejárója. A belső ellenállás megtörését vezénylő, az országot rettegett „halálvonatával” járó Szamuely (Sámuel) Tibor maga is világosan leszögezte, hogy „a vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket”. Míg a parasztság vidéki megmozdulásait Szamuely pribékjei fojtották vérbe, a fővárosban Cserny József kézigránátokkal és aknavetőkkel „járőröző” különítményesei garázdálkodtak. Dr. Váry Albert összegzése szerint a kommunista rémuralom 133 napja alatt 590 ember életét oltották ki, bár elképzelhető, hogy ennél valamennyivel több az áldozatok száma. A második világháborút követő évtizedek rengeteg mártírja mellett hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy a mai napon rájuk is emlékezünk.
A kommunizmus tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve újra szedte áldozatait, ahogyan a szovjet csapatok 1944-ben magyar földre léptek. A Vörös Hadsereg Magyarországot meghódított – s így szabadon kirabolható – tartományként kezelte. Szinte nincs olyan magyar család, amelynek legalább egy hozzátartozóját nem hurcolták volna el sok évi „málenkij robotra”, gyilkolták vagy erőszakolták volna meg a szovjet katonák. A német származású, illetve annak vélt férfiakat 17–45 éves korig, a nőket 18–30 éves korig begyűjtötték. Az eddig föllelt dokumentumok alapján legkevesebb 130 ezer embert deportáltak Oroszországba, ahol az embertelen körülmények és a rettenetesen kemény fizikai munka nagyjából egyharmadukat el is pusztította. Az áldozatok száma azonban ennél akár nagyságrendekkel is nagyobb lehet, hiszen a sok esetben az utcáról összefogdosott emberek jelentős részéről nem vagy alig vezettek nyilvántartást.

Forrás  itt

Berzsenyi Dániel halála

Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.) magyar költő.

Bővebben itt

Levéltöredék barátnémhoz

Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.

Leplembe burkolva könyökemre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merűlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.

…… Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.

(1804 után)

Amikor 1836-ban — tehát hatvanéves korában — meghalt, bár alig-alig írt az utóbbi időben verset, az irodalom, az akkor már diadalmas romantika úgy vette körül a sírját, amint az rangjánál fogva megillette. Kölcsey mondott fölötte önváddal teljes gyászbeszédet. Akkor már Kölcsey is tudta, milyen tragikus elvétés volt az az ifjúkori kritika. Az a kritika Berzsenyi életét keserítette meg, és tehetsége teljében törte ketté a költői utat, örök példát adva a kritikus felelősségére. Hanem azon, amit Berzsenyi megalkotott, mit sem változtatott vagy módosított a meg nem értés. Az ódák és az episztolák nagyszerű költészetünk kincsestárának legnagyobb kincsei közé tartoznak.

OSZTÁLYRÉSZEM(részlet)

Vessen a végzet, valamerre tetszik,
Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem:
Mindenütt boldog megelégedéssel
Nézek az égre!

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!
Itt is áldást hint kezed életemre,
S a vadon tájék kiderült virány lesz
Gyenge dalodra.

Essem a Grönland örökös havára,
Essem a forró szerecsen homokra:
Ott meleg kebled fedez, ó Camoena,
Itt hüves ernyőd

(Camoena a Múzsa latin megfelelője)

Hegedüs Géza  Poétai világ a somogyi birtokon(1808-ig)  itt

VERSEK  itt

Hunyadi Mátyás születésnapja

Hunyadi Mátyás (Kolozsvár, 1443. február 23. – Bécs, 1490. április 6.) magyar király.

MÁTYÁS SZÜLŐHÁZA KOLOSVÁROTT.

Mátyás gyermekkora

Mátyás 1443. február 23- án született Kolozsvárott. A városban ma is látható egy ház, amelyet Mátyás szülőházának említenek, (noha a szerző ottjártakor ennek egy 
emléktáblán kívül semmilyen komolyabb jele nem volt). Hunyadi Mátyásnak egy testvérét ismerjük, Hunyadi Lászlót, aki 1431 körül születhetett, tehát Mátyásnál csaknem tíz évvel volt idősebb. Mátyás, és László műveltsége, és taníttatása a gyakori toposzokkal szemben eltérhetett, mivel Laszló gyermekkora idején apja még nem volt az ország legelőkelőbb báróinak egyike, míg Mátyás nevelésére már sokkal több gondot fordított. Mátyás nevelését Hunyadi János az I. Ulászlóval Lengyelországból 
Magyarországra érkezett Sanocki Gergelyre bízta, aki Vitéz János barátja, és széles műveltséggel rendelkező humanista egyházi ember volt. 1451-es lembergi püspökké 
történő kinevezéséig ő vezette Mátyás taníttatását. A történeti hagyomány szerint Mátyás nevelője Vitéz János volt, akinek azonban az egyházi, és a politikai pályája 
lehetetlenné tette azt, hogy ténylegesen is ő foglalkozzon a későbbi király nevelésével. Mátyás számos nyelvet beszélt, így németül, latinul, a források alapján bírta 
valamelyik szláv nyelvet, és feltehetően tudott románul is. Megtanult írni-olvasni is. Apja hadjáratainak egy részére elkísérte, a későbbi források alapján ugyanis Mátyás jól 
bírta a tábori életet, és a katonai körülményeket is. Mivel már 15 évesen uralkodóvá választották, ezért ismereteinek zömét még fiatal gyermekként sajátította el.

Hunyadi Mátyás családja és gyermekkora itt

"Szilágyi Erzsébetnek 1433-ban fiúgyermeke született, ki a keresztségben vitéz nagyatyja nevét nyerte; Szent-László, a hős magyar irály, lett védszentje. Hét esztendő múltával adott életet második gyermekének. Ez is fiú volt. Az 1440. év február 23-ikán született, Kolozsvárott az Ó-vár egyik szerény házában, mely ötödfél század
viszontagságait túlélve, és folytonosan a nemzeti kegyelet ünnepelt tárgyát képezve, mai napig áll."

Fraknói Vilmos: HUNYADI MÁTYÁS   itt

Ambrus Zoltán

Ambrus Zoltán (Debrecen, 1861. február 22. – Budapest, 1932. február 28.) magyar író, kritikus, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Ambrus Zoltán, a kritikus tisztelte és nagyra tartotta Ady Endrét akkor, amikor Tisza István és köre tajtékzó gyűlölettel fordult az „új idők új dalainak” óriása ellen; és ugyanez az Ambrus Zoltán, a publicista tisztelte és nagyra tartotta Tisza Istvánt, amikor Ady és köre tajtékzó gyűlölettel szidalmazta az úri Magyarország minden bűnét szinte szimbolikusan megtestesítő geszti grófot. Ady Endre és Tisza István pedig mindennek tudatában tisztelte és nagyra tartotta Ambrus Zoltánt. Évtizedeken keresztül a legsajátosabb helyzetben volt az egész magyar irodalomban; mindenki a magáénak érezte, még az is, akit elegáns szatírája kipellengérezett. Igaz, közben valahogy előkelő idegennek is érezték, afféle nagyon művelt, rendkívül világos értelmű francia írónak, aki történetesen igen választékos magyar nyelven ír elemző tanulmányokat a világirodalom nagyjairól, és szinte tökéletesre csiszolt novellákat múlt- és jelenbeli szomorú emberekről, máskor meg hidegen gunyoros szatírákat a budapesti újgazdagokról.

Forrás itt

Független egyéniség volt, nem úszott korának semmiféle áramlatával. Akik, vele egykorúak, nála népszerűbbek lettek, azok mind úsztak valami árral, ő az ár mellett úszott - nem ellene, csak mellette - egyedül, mindenkitől függetlenül. Kortársai mind belekapcsolódtak lelkileg az olvasóközönséget jelentő magyar intelligencia ízlésébe, erkölcsi állapotába, ideológiájába, hozzá tartoztak, tagjai is voltak, nemcsak írói s ez a közönség önmagát látta és élvezte abban a tükörben, melyet műveikben elébe mutattak. Ambrus nem tartozott semmiféle embercsoporthoz, fölötte állt mindegyiknek. Írásában tiszta művészi szándék vezette
A magyar irodalom története bizonyára előkelő helyet, ha helyes mértékkel ítél, első helyet fog neki adni a mult század kilencvenes éveiben feltünt nemzedék tagjai között. Szomorú arra gondolni, hogy ennek a nemes és tiszta léleknek, ennek a mély elmének és meleg szívnek, ennek a mindenekfelett nagy stílművésznek a szavát csak az irodalomtörténet hallgatja meg, a maga kora tiszteletteljes közönnyel ment el mellette.

Schöpflin Aladár: Ambrus Zoltán itt

Benedictus (Baruch) Spinoza

Benedictus (Baruch) Spinoza (Amszterdam, 1632. november 24. – Hága, 1677. február 21.) a felvilágosodás korának racionalista filozófusa, a panteizmus képviselőjeként is ismerhetjük.

Amszterdamban született, Portugáliából kivándorolt zsidó családban. Anyanyelve portugál volt. A protestáns eszme megismerése után eltávolodik a zsidó közösségtől, akik kimondják rá az ún. „héremet”, „nagy átkot”, amely megtiltott mindenfajta érintkezést közte és a zsidóság többi tagja között. Ezt követően 1656 és 1660 között egy kiugrott jezsuita, Franciscus van den Enden iskolájában latint, klasszikus irodalmat, államelméletet és karteziánus filozófiát tanult. Itt tanulta meg a lencsecsiszolást, mely később pénzkereső foglalkozásává vált.1661-ben Rijnsburgba költözött, ahol tanítványainak megírja első értekezését Rövid tanulmány Istenről, az emberről és az ő boldogságáról címen. Ezt a művét fogalmazza át ugyanebben az évben a Tanulmány az értelem megjavításáról című művében. E két tanulmány célja a karteziánus filozófia alapjainak (Descartes: Principia philosophiae) megismertetése, és vizsgálata. Majd 1665-ben megírja főművét az Etikát.Élete vége fele még megírja a Politikai tanulmányt, de nem fejezi be, csak töredékeket ismerünk belőle. 1677. február 21-én halt meg tüdőbetegségben.

A determinizmus

Spinoza világában a determinizmus uralkodik. Következik ez abból, hogy az ok azonosul az észokkal. "„Másként és más módon, mint Isten a dolgokat létrehozta, lére nem hozhatta azokat." Ebből következik, hogy "az akarat nem nevezhető szabadnak, hanem csupán szükségszerű oknak." "Innen következik, hogy az emberi lélek Isten végtelen értelmének része." Spinoza tehát nem különbözteti meg a ténylegességet és a szükségszerűséget, nem látja be, hogy bár szükségszerűségen alapul a ténylegesség, mégsem azonos vele. Spinoza filozófiai determinizmusára támaszkodott a 19. századi mechanikus determinizmus. A klasszikus törvények azonban nem determinálhatják a természet történéseit.

Wkipedia

Idézetek műveiből

Minden ami van, Istenben van és semmi nem létezhet és nem fogható fel Isten nélkül.Minden indulatot csak nála erősebb és vele ellentétes indulat képes megfékezni, s az embert csak a nagyobb kártól való félelem tartja vissza attól, hogy kárt okozzon másnak.Az öröm: az ember átmenete a kisebb tökéletességről a nagyobb tökéletességre.Az indulatoknak alávetett ember nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira a hatalmában van, hogy gyakran noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen elkövetni.A legtöbben, akik az indulatokról és az emberek helyes életmódjáról írnak, úgy járnak el, mintha nem természeti dolgokról szólnának, amelyek a természet közös törvényeit követik, hanem a természeten kívül eső dolgokról. Sőt úgy látszik, az embert a természetben úgy fogják fel, mint az államot az államban. Mert azt hiszik, hogy az ember a természet rendjét inkább megzavarja, mintsem követi, s hogy feltétlen hatalma van a cselekedetein, és semmi más nem determinálja őt ön-saját magán kívül. Azután az emberi tehetetlenség és állhatatosság okát nem a természet közös hatalmának tulajdonítják, hanem az emberi természet nem tudom micsoda hibájának, s ennélfogva megsiratják, kinevetik, megvetik vagy - s ez történik legtöbbször - elátkozzák; s aki pedig az emberi lélek tehetetlenségét különös ékesszólással és élességgel tudja gáncsolni, azt szinte isteni lénynek tartják.

Alexander Bernát fordítása

Baruch (Benedictus) de Spinoza (1632-1677) egyesek szemében Istentől ihletett, világos, mély filozófus, míg mások szemében istentelen, homályos panteista gondolkodónak számít. A „Traktátus az értelem megjavításáról” (1677) egyfajta tudományos bevezetőnek számít az etikához és tanainak módszertani előkészítését szolgálta. Fő művét, az „Etikát” (1677) geometriai módszerrel (lat. „more geometrico demonstrata”) fejtette ki, első írásához, az „A descartes-i filozófia alapelvei”-hez (1663) hasonlatosan. Minden fejezet definíciókból, axiómákból, tételekből áll, bizonyításokkal, következtető és segédtételekkel, megjegyzésekkel és posztulátumokkal. A matematikai rend nem a külső formát szolgálja, hanem azt juttatja kifejezésre, hogy a filozófiában is, akárcsak a geometriában, a legfőbb elvekből minden más tétel levezethető. Spinoza azt akarja megmutatni, hogy ez a kifejtési forma más, magasabb igazságnormát igényel, mint amelyik általánosan érvényben van: Ez a kifejtési forma felhagy az emberi célra irányuló kérdezősködésével. Mert semmi más nem járult hozzá jobban az ember megszállottságához, mint a cél jellegű gondolkodás, amely szerint a természetben mindent csak az ember számára hasznosnak az eszközeként lehet tekinteni. Az „Etikát” 5 fejezetre osztja fel, amelyek „Istenről”, „A szellem eredetéről és természetéről”, „A szenvedélyekről”, „Az emberi szabadságról” és „Az emberi szabadság és az ész hatalmáról” szólnak. Az ember helyett Istennel kell kezdeni, ami azt jelenti, hogy ha az Istenről alkotott elképzelés hamis, akkor az emberkép sem lehet helyes. „Istent” a definíciókban mint szubsztanciát határozza meg. Továbbá a szubsztanciát úgy határozza meg, mint „azt, aminek fogalma nem szorul egy másik dolog fogalmára, hogy abból legyen megalkotva”. A szubsztanciát az attribútumok mint tulajdonságok alkotják, amelyeket az értelem mint lényegeseket ragad meg. Spinoza a szubsztancia állapotait modusoknak nevezi. A végest akként definiálja Spinoza, ami hasonló természetű másik által korlátozott. Pl. egy testet végesnek nevezünk, mert mindig hozzágondolhatunk egy nagyobbat... Azonban a gondolat egyetlen testet sem korlátoz (mert nem azonos a természetük). Isten ezzel szemben abszolút végtelen létező, amely semmiféle (korlátozó) tagadást nem foglal magában, tehát végtelen sok attribútumból áll. Spinoza ebből azt vezeti le, hogy Isten szükségszerűen létezik, ő az egyetlen szubsztancia, ennélfogva oszthatatlan. A kiterjedt és a gondolkodó dolgok vagy Isten attribútumai vagy Isten attribútumainak állapotai. Spinoza tehát először azt határozza meg, hogy ki a végtelen szubsztancia és azután azt, hogy kik a véges moduszok (a világ és az ember). A különbséget más fogalmakkal is ki lehet fejezni, mint a szubsztancia és az akcidencia különbségét: natura naturans és natura naturata; a teremtő természet nem azonos a teremtett természettel. De: Minden, ami van, Istenben van és semmi sem létezhet és nem fogható fel Isten nélkül. Arra a kérdésre, hogy vajon ez nem panteizmus-e, Spinoza többek között a következőképpen válaszol: „Ha léteznek emberek, akik úgy vélik, hogy Isten és a természet (amelyen tömeget vagy testi anyagot értenek) egy és ugyanaz, akkor teljes mértékben Tévednek.” Az „Isten avagy a természet” azonossága (Deus sive natura) azt jelenti: Isten a teremtő természet (naturans) és minden, ami létezik, általa lett (naturata) és általa lesz létében megtartva. Ezáltal minden megismerésnek is Isten attribútumait vagy moduszait kell megértenie és semmi mást.   A valóság első és utolsó okának kifejtése után az ember metafizikája következik. Spinoza alaptézise, hogy a kiterjedés és a gondolkodás az egyetlen szubsztancia attribútumai, amelyet képesek vagyunk felfogni. Ebből következik, hogy az „eszmék rendje és kapcsolódása ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolódása”. A dolgok és eszmék valósága Spinoza szerint csak akkor létezik, ha azokat az Isten attribútumai magukba foglalják. A testek általánosan Isten moduszai a kiterjedés attribútuma alatt, az eszmék pedig a tudat attribútuma alatt. „A gondolkodó szubsztancia és a kiterjedt szubsztancia egy és ugyanaz a szubsztancia, amelyet majd az egyik, majd a másik attribútumban fogunk fel.” Az ember tekintetében a test és a szellem viszonyát párhuzamosságként fogja fel: ezek egy individuum két „aspektusát” alkotják.   Spinoza ismeretelmélete szerint az emberi szellem eszméi akkor adekvátak és igazak, ha Istenre vonatkoznak. Minden igaz eszme Istenben van, mivel az eszmék Isten gondolkodó attribútumának moduszai. Az Igaz eszmék tiszták és világosak. Igazságuk bizonyosságát is magukban foglalják, mivel az igazságnak megvan a saját mércéje és nincs semmiféle más kritériuma önmagán kívül (veritas norma sui et falsi est). „Az eszme adekvátsága tartalmazza... a reálisan létező dolgokra való vonatkozást... az Istenben tévő eszmék által közvetítetten... Csak amennyiben gondolkodásunk alapjában Isten gondolkodása, lehetnek az eszméink adekvátak.” (W. Röd) Spinoza a megismerés három módját különbözteti meg: 1. az érzéki, amely affekciók által keletkezik, és amely zavaros és rendezetlen nemfogalmakat hozhat létre, 2. a racionális, amely közös fogalmakból következtetve operál, 3. az intuitív, amely „sub specie aeternitatis”, azaz az abszolútumra vonatkoztatva ismer meg. Csak az első megismerési mód lehet tévedések forrása. Az Etika harmadik részében az affektusokkal foglalkozik, amelyeket Spinoza „a szenvedélyek mechanikájának” egy fajtájaként ábrázol: „mintha vonalakról, felületekről és testekről volna szó”. „Ordine geometrico demonstrata” itt azt jelenti, hogy az emberi cselekvéseket általános törvények kapcsolják össze egymással. Ezzel kapcsolatosan az első és legfőbb elv így hangzik: „Minden dolog - amennyire rajta múlik - arra törekszik, hogy létében fennmaradhasson (conatus sese conservandi).” Spinoza 3 alapaffektust tételez fel. A vágyat, amely az (önfenntartó) ösztön önmaga tudatával együtt, továbbá az örömöt és a szomorúságot. A többit ezekből az alapaffektusokból vezeti le, pl. a szeretetet így definiálja: „A szeretet az az öröm, amelyet egy külső ok eszméje kísér.”   Etikailag az affektusok igazi természetének megismerése annak lehetőségét kutatja, hogyan lehet állhatatos és tökéletes életet folytatni. Spinoza jónak vagy rossznak azt látja, ami a „hatalmat”, azaz az ember valóságát elősegíti, illetve akadályozza. Az igaz szabadság nem más, mint a megváltoztathatatlan szükségszerűség belátása. Az ész a maga adekvát megismerésének mértékében szabadul meg az affektusoktól, amelyek a tökéletesedéstől elválasztják. Az ember mindent, mint Istenben szükségszerűen megalapozottat ismer meg, és akkor válik szabaddá, ha beletörődik a világ Isten által meghatározott folyamatába. A legnagyobb aktivitás tehát a helyes megismerésében áll, amelynek legmagasabb formája Isten ismerete. Az igaz vallásosság az Isten szeretetében áll (amor Dei intellectualis).   Spinoza alkalom jellegű írásai közé tartozik a „Teológiai-politikai értekezés” (1670). Bevont ebbe egy korai védekező írást is, amelyben az ateizmus vádja ellen fordul. Az írás fő célja a filozófia elválasztása a teológiától. Spinoza ezt módszertanilag viszi keresztül, amennyiben alaptételek sorát alkalmazza a Biblia magyarázatára, és ezzel megalapozza a modern Bibliakritikát, módszertani, történelmi és filológiai értelemben. Ezt nem mint teológiai exegézist (szövegmagyarázatot) hajtja végre, hanem mint egy világtörténelmileg jelentős konkrét szövegen gyakorolt filozófiai kritikát. A bevezetés előkészíti az állam természetjogi ábrázolását. Ezzel az a szándéka, hogy megvédje „a filozofálás szabadságát és annak kimondását, amit az ember gondol”. Ez egyrészt a teológiától való elhatárolódásban történik meg, másrészt az államhatalomhoz intézett követelésben, hogy a belső békét a gondolkodás teljes szabadságának garantálásával biztosítsák. „Az emberek többnyire úgy vannak megalkotva, hogy semmit sem viselnek el nehezebben, mint azt, hogy olyan nézeteket, amelyeket ők igazaknak tartanak bűnnek bélyegezzenek és gonosztettül róják fel nekik azt, ami őket az Isten iránt való jámborságra és az emberek iránt való szeretetre indítja. Ennek az a következménye, hogy megutálják a törvényeket és mindenre merészkednek a hatósággal szemben, s hogy szemükben nem gyalázat, hanem a legtiszteletreméltóbb dolog lázadásokat szítani emiatt, s minden lehető gonosztettet megkísérelni.” „Az államban mindig csak szerencsétlen kimenetelű lehet az a kísérlet, amely az embereket, noha különböző és ellentétes nézetűek, arra akarja szorítani, hogy csupán a legfőbb hatóságok előírása szerint beszéljenek.” Spinoza filozófiájában jelentős az élet és a tanok impozáns egybeesése, azaz életvezetésének feltétlen igazságossága fedi tanítása gondolatainak tisztaságát.

Forrás  itt

 

Munkácsy Mihály születésnapja

Munkácsy és neje 1874-ben (Borsos József felvétele)

"Mégis csak borzasztó, hogy a magyart külföldön senki sem érti!"

Munkácsy Mihály (Munkács, 1844. február 20. – Endenich, Németország, 1900. május 1.) magyar festőművész.

Munkácsy mélyről küzdötte fel magát, az asztalos legényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb "szociológusa" is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsukba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egy személyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Mindenki felismeri és elismeri művészetét, nem kell magyarázni, belemagyarázni, megfejteni. Nagy méretű vásznain készíti el kompozícióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal mintegy előrevetítve a XX. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszlet anyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes széles vásznú filmek világát.

Forrás  itt

KISLEÁNY  1874

ÁSÍTÓ INAS  1868-1869

BOGRÁCS 1864

Élete és mukássága itt

Munkácsy Emlékház Békéscsaba

André Gide

Jobb, ha azért gyűlölnek, ami vagy, mintha azért szeretnének, ami nem.

André Gide (Párizs, 1869. november 22. – Párizs, 1951. február 19.) francia író, esszéista.

Eretnek minden eretnek között, engem mindig a végletes vélemények, az eszmék végső útvesztői, a különbözőségek vonzottak. Mindenkiben csak az érdekelt, ami megkülönböztette másoktól. - Még a rokonszenvet is száműztem magamtól a végén, mert csak egy közönséges érzés elösmerését láttam benne. - Nem rokonszenv, - szeretet kell. Inkább a patétikus lét, mint a csend. Nem kívánok más nyugalmat, mint a halálos szenderét. Félek, hogy minden vágy és hajlam, amit nem elégítek ki életemben, túlél s utólag meggyötör. Remélem, hogy ha mindent, ami várakozott bennem, kifejeztem - kielégítettem - e földön, teljesen reménytelenül halhatok meg. Nem rokonszenv kell, - szeretet. Úgy-e megérted, nem ugyanaz a kettő. Csak ha attól kellett félnem, hogy híjával maradok a szeretetnek, csak olyankor voltam képes rokonszenvvel tűrni a tűrhetetlent, gondokat, fájdalmakat, bánatokat. - Bízd csak nyugton mindenkire a maga élete gondját. S akkor majd hasonló leszel ahhoz, aki, hogy a sötétben lásson, az önkezében tartott fény után megy. Megtanítalak a lángolásra. - Tetteink úgy ragadnak hozzánk, mint a foszforhoz a lángja. Felégetnek bennünket, igaz, de őtőlük való a fényünk. S a lelkünk majd annyit ér, amennyivel lángolóbban égett, mint másoké.

Élete és munkássága itt

Idézetek

Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.
Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel - ez a három alapvető bűn, amit a mai európai ember leggyakrabban elkövet.
Ha valami nem untat, mindjárt azt hiszed, hogy nem elég mély.
Az előitéletek a civilizáció pillérei.
A becsületes polgárok elképzelni sem tudják, hogy valaki másként is lehet becsületes, mint ők.
Én olyannyira kételkedem mindenben, hogy azt gondolom, talán a kételkedés lehet az egyetlen kiindulópont; mert, gondolom, a kételkedésnek sose leszünk híjával. Mindenben kételkedhetem, bárminek a valóságában, de kételkedésem valóságában nem.

Forrás: Bölcsességek könyve, Szalay Könyvkiadó, 1999. ISBN 963-9178-27-6