Romain Rolland

Csak egy hősiesség van a világon: ha olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük.

Romain Rolland (Clamecy, Nièvre, 1866. január 29. – Vézelay, Burgundia, 1944. december 30.) Nobel-díjas francia író.

Egy igazán nagy és nagyhatású író, gondolkodó és politikus, aki ellen az írók, a gondolkodók és a politikusok nagyobbik részének kifogása volt, és részben máig is van. Aki olvassa, elragadtatottan teszi le a könyvet, de aki róla olvas lexikonokban vagy világirodalom-történetekben, az állítólagos korlátairól értesül. Az írás művészei politikai propagandistának tartják, a politikusok művészekről író szépléleknek, a gondolkodók szórakoztató mesélgetőnek és hatásvadász színpadi szerzőnek. A szórakoztató irodalom kedvelői túl nehéznek, filozofikusnak, legjobb esetben elég érdekes zenetörténésznek. Ráadásul a csökönyös maradiak ijesztő kommunistának, a kommunisták ijedt kispolgárnak vélték és vélik. Leghelyesebb őt magát olvasni, vele lelkesedni és vele izgulni regényei és drámái mellett. Akkor elhalványulnak a vélemények, és megmarad a nagy író varázsa.

Bővebben itt

Nem arra törekszem, hogy igazam legyen, hanem arra, hogy igazat mondjak.


A XVII. század első felének derék, burgundi mesterembere, a reneszánsz szellemének bővérű utóda, a köztiszteletben álló polgár, a harmadik rend öntudatos képviselője a Bastille majdani lerombolóinak itt még tűrő őse. Egyelőre békével és humorral szemléli a dolgokat. Bölcs, aki néha a bolond szerepében is tetszeleg, életművész, az élet nagy kalandjának kíváncsi élvezője. Egyszemélyben asztalosmester, művész, író filozófus, választott elöljáró és mókamester. Szószátyár, borissza és szoknyabolond, akinek erkölcsi rangját az adja meg, hogy nem akar több lenni önmagánál, így válik a humánum megtestesítőjévé, így marad sok viszontagság után is emberi, emberséges ember.

Eredeti cím: Colas Breugnon (francia) Eredeti megjelenés éve: 1919

Az emberi kapcsolatok szellemi atyja

George Elton Mayo (Ausztrália, Adelaide, 1880. december 26. – 1949. szeptember 7.), ausztrál pszichológus, akit ma az „Emberi kapcsolatok” szellemi atyjának tekintenek.

Elton Mayo: Human relations

– csoportviszonyok szerepe a termelésben

– emberi tényezők: érzések, érzelmek, attitűdök, értékek

– elégedettségi vizsgálatok

– informális csoportok: informális vezetők

– a szervezet alapegységei a csoportok és nem az egyének

Szintén MAYO-hoz kötődik.

PARSONS a ’70-es évek elején a munkások társas motivációját és interperszonális kapcsolatait a munkahelyi hatékonysággal hozta kapcsolatba. Az előző kísérletben kiderült, hogy az öt munkásnő a nagy munkaterem helyett kisebb, világosabb, szellősebb barátságos légkörben dolgozott. Szüntelenül figyelmeztették őket, hogy elküldik azt, aki nem teljesít megfelelően. Kettőt el is tanácsoltak, helyettük szorgalmasabbakat vettek fel. A kísérleti személyeket kollektív teljesítménybérben fizették, míg az üzemben az egyéni teljesítménybér és a csoportbér kombinációja volt szokásban. Versengés jött létre, melynek következménye az lett, hogy 30%-kal nőtt a teljesítmény. A Human relations törvényszerűségei érvényesültek a II. vh-ban is. Azt tapasztalták, hogy az olyan gépek túlélési esélye, amelyeken a személyzet tagjai barátok, mint a véletlenül összeválogatott személyzetű gépekénél.

Bővebben itt

ADALÉKOK A SZERVEZÉSTUDOMÁNY IRÁNYZATAIHOZ itt

 

Méliusz Juhász Péter

Méliusz Juhász Péter (Horhi , 1532. – Debrecen, 1572. december 25.) református püspök, egyháztudós, író, botanikus, a magyarországi reformáció legeredetibb és legnagyobb, legszélesebb hatású vezéregyénisége.

I. Eredete, születése, neve

Méliusz magyar nemesi családból származott. Erre a tényre büszkén hivatkozott könyveiben. János Zsigmondhoz intézett levelében és több munkája előszavának végén maga használja a „Horhi” vagy latinosan „Horhinus” nemesi előnevet. Családja a köznemességhez tartozott, apja valószínűleg servitora lehetett az Enyingi Török családnak.  Születése körül nagy a bizonytalanság. Méliusz egy Horhi nevű településen született. Irodalmunk két elpusztult Horhi néven ismert községet tart nyilván (Tolna és Somogy megyében). A valószínűsített Tolna megye északnyugati határán, a Felsőnyékkel szomszédos Horhi nevű dülő. Amennyiben így van, akkor a nevében gyakran használt „Somogyi”megjelölés nem megyét, hanem vidéket jelentett. Nem mellesleg a korban hódoltsági területről van szó, ahol önálló megyék már nem léteztek. A település ma már nem létezik.  A modern nyelvtörténeti kutatás is igazolta Méliusz somogyi (somogy-vidéki) származását. Somogyi nyelvjárásban írt, melyet soha nem tudott más nyelvjárással felcserélni. Születési ideje ugyancsak bizonytalan. Egyre több történész, egyháztörténész fogadja el Méliusz születési évének a Horányi Elek által meghatározott 1536-ot (Zoványi Jenő is). Mások ezt korábbra teszik: a Fényes Elek által megjelölt 1515-re. A Fényes-féle 1515-ös évet elfogadók szerint az 1536-os évszámnak Méliusz életeseményei ellene mondanak. Elképzelhetetlennek tartják (például Révész Imre is) az ettől későbbi időpontot; ha ugyanis Méliusz 1536-ban született, akkor mindössze 21 évesen már a wittenbergi egyetem seniora volt, ami szerintük lehetetlen. Ugyancsak megkérdőjelezik, hogy az egyház olyan szükségben lett volna, hogy egy ilyen fiatal embert hívjanak haza Wittenbergből; s nem tartják lehetségesnek azt sem, hogy Méliusz 25 évesen már püspök lett volna.Pedig ez a korban nem volt egyedülálló jelenség, hiszen például utóda a püspökségben, Károli Péter is fiatalon, 29 évesen került a püspöki székbe. Az egyetemi seniori tiszt elnyerésében is a tehetség, tudás, képesség számított, és nem az életkor. (Éppen ilyen fiatal volt Kálvin is, mindössze 25 éves, amikor megírta élete fő művét A keresztyén vallás rendszere címmel.) Családi neve Ihász vagy Juhász, melyet Wittenbergbe menetele előtt humanista szokás szerint Mélius-ra görögösített. (Mélosz – görög szó, jelentése juh; latinos végződéssel juhász.) A wittenbergi egyetem anyakönyvébe 1556. október 25-én Petrus Melius Ungarnus néven jegyezték be.

Bővebben itt

Élete

Tanulmányait Tolnán és Sárváron végezte, ahol eleinte lutheránusnak nevelték, de aztán Szegedi Kis István hatására magával ragadta a helvét reformáció szelleme. Ezután 1556. október 25-én beiratkozott a wittenbergi egyetemre, ahonnan magisteri címmel jött haza. 1558-tól protestáns lelkész Debrecenben, ahol hamarosan a kálvinista tanok hirdetője lett. Ő szervezte meg a Magyarországi Református Egyházat, következetesen harcolt a reformáció radikálisabb irányzatai, különösen az antitrinitáriusok ellen. 1561 végétől haláláig debreceni református püspök. 1561-ben befogadta Debrecenbe a jeles vándornyomdászt, Huszár Gált, akinek hátrahagyott felszereléséből állandósult a mindmáig létező városi (ma: Alföldi) nyomda. Első műve 1561 májusában jelent meg: "A Szent Pál apastal levelének melyet a kolossabelieknek írt prédikációk szerént való magyarázatja", amit a "döbröcöni tanácsnak" ajánlott. 1567-ben összeállított egy hitvallás és egyházi szabálygyűjteményt («Articuli ex verbo dei et lege naturae eompositi ...»), ami a római katolikus vallással szemben körvonalazta a református tanokat. E tanokat a debreceni zsinaton jóváhagyták. Ez a munka fő vonalaiban a magyar református egyház életének formáit évszázadokra szólóan meghatározta. Több ízben vitázott Dávid Ferenccel, 1569-ben Nagyváradon, János Zsigmond erdélyi fejedelem jelenlétében. 1571. november 5-ére Nyírbátorba hívott egybe zsinatot, ahol az antitrinitárius tanok ellen fogalmazott érveket. Nagyarányú irodalmi tevékenységet fejtett ki: számos hitvitázó munkát, prédikációs kötetet adott ki, több hittételt fejtegető-magyarázó éneket írt, részleteket fordított a Bibliából. Az első magyar nyelvű botanikai, gazdasági és orvostudományi munka szerzője, ebben közli az első adatokat Magyarország (Debrecen környéke) flórájához. A református egyház megszilárdítását szolgálta vitairataival, prédikációival, imakönyvével, kátéjával, agendájával. Herbárium című műve az első magyar orvosi füveskönyv.

Wkipedia

 

 

Sipos Domokos Megszületett

Sipos Domokos (Dicsőszentmárton, 1892. augusztus 4. – Dicsőszentmárton, 1927. december 22.) erdélyi magyar költő, író.

A fiatalon elhunyt Sipos Domokos  a harmincas években induló realisták előfutára és a baloldali irodalom nagy ígérete volt. Mintegy hét-nyolc, betegségtől megsanyarított esztendőre eső írói pályafutását két vékony novelláskötet (Istenem, hol vagy? 1922; Vajúdó idők, 1927) és egy posztumusz verseskönyvecske (Vágtat a Halál, 1928) jelzi. Miként egyik novellájának (Diadal) festőművésszé lett hőse, ő is akkor eszmélt művészi hivatására, sőt küldetésére, amikor hivatalából (szülővárosában, Dicsőszentmártonban volt megyei tiszviselő) elbocsátották. Eredetileg politikus szeretett volna lenni – a Károlyi-kormány idején mint radikális képviselőjelölt fel is lépett–, de nem lehetett az, így erős közösségi indulatait publicisztikájában és irodalmi műveiben szólaltatta meg. A húszas évek elején tűnt fel "vajúdó" korának nyugtalanságát őszintén tükröző, szenvedélyesen kérdező és állásfoglaló novelláival. Transzilvánistának vallotta magát, de tollát nemcsak szűkebb hazájának szeretete vezette (Diadal, Hazafelé), hanem éles társadalomkritikai szándék is, az uralomváltást követő zűrzavarban írótársai közül elsőnek világított rá szociális bajokra, igazságtalanságokra. Legmegkapóbb írásainak hajtóereje a nyomor és a megalázottság elleni lázadás, elégedetlenség s az úri osztály erkölcstelenségének gyűlölete. Társadalombírálata hol nyersen-közvetlenül (Fellángol a kastélytető), hol szatirikus hangvétellel (Karácsonyeste) jelentkezik; a csehovi stílusban megírt A csoda című elbeszélés pedig éppen szelíd líraiságával vádol.Sipos művészetének kibontakozását elhatalmasodó tüdőbaja sürgette, de fékezte is. Szűkreszabott idejének tudata sietségre és tömör szerkesztésre késztette az írót, ez sikerültebb írásaiban frappáns drámaiságot eredményez, néhol azonban a vázlatszerűség, kidolgozatlanság látszatát kelti. Betegsége megakadályozta abban, hogy nagyobb lélegzetű műveket is alkothasson, néhány tervezett regényéből csak részletek készülhettek el. Budai Nagy Antal felkeléséről eredetileg széles áradású próza-eposzt szeretett volna írni, – sodró erejű, balladaszerű novella került ki tolla alól (Vajúdó idők küszöbén). {952.} A lírikus Sipos – bár néhány elbeszélésének nyersen realista vagy ironikus stílusán is letagadhatatlan líraiság süt által – élete utolsó éveiben szólalt meg nyíltan, első személyben. Tiszta hangú szabadverseinek élményi magját a halál előtti eszmélkedés adja, az emberi lét nagy kérdéseiről vall bennük megragadó közvetlenséggel.

Forrás itt


Megszületett

Megszületett.
Éjszaka volt és ragyogtak fenn a csillagok.
Én hiszem a szép csodát,
Hogy kedvéért kigyúlt egy égi lámpa
És jötte szűzen érte Máriát.

Megszületett.
És élt harminchárom évet.
Én hiszem a bús csodát,
Hogy kereszten halt, feltámadott
És elevenen a mennybe szállt.
Megszületett.

Sipos Domokos emlékére "minden erőddel munkáld a nép javát" itt

Versei  itt

 

Tömörkény István

Tömörkény István (született Steingassner István, Cegléd, 1866. december 21. – Szeged, 1917. április 24.) magyar író, újságíró, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató.

Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.

Móra Ferenc

Munkássága

Embert próbáló feladat volt jóformán másodmagával, Móra Ferenccel együtt Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát gyarapítani, katalogizálni, szolgáltatni az olvasóknak, s a muzeológiai tudomány valamennyi területét gyűjteni, rendszerezni, foglalkozni numizmatikával, természetrajzzal, régészettel, helytörténettel, a képzőművészetekkel, s emellett Tömörkény feltett szándéka volt a néprajzi gyűjtemény kialakítása, gyarapítása. A korszak támogatta ezt a kezdeményezést, a millennium óta becsülni kezdték a népi kultúrát. A szegedi néprajzi anyag azonban Tömörkény nélkül nem lett volna felgyűjtve, így is már az utolsó pillanatban voltunk, egy nagy váltás időszakában, amikor az 1879-es nagy árvíz után kiemelkedik a palotás Szeged, s megindul a polgári fejlődés, a modernizálódás, s gyökerestől kezdi átformálni az addigi hagyományos paraszti világot és a tiszai vízenjárók (a tiszai hajósok) világát, ez utóbbiak gyakran tavasztól késő őszig egy-egy uszályon élték le életüket családjukkal együtt.Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész, Péter László irodalomtudós és helytörténész, Lengyel András irodalomtörténész muzeológus tudták igazán értékelni azt a 6000 egységnyi néprajzi múzeumi tárgyat, amellyel Tömörkény jóvoltából gazdagodott a múzeum. Később évtizedeken keresztül jóformán ennek a mennyiségnek csak egyhatodával tudták növelni a gyűjteményt. Az elmúló/átalakuló paraszti világ idejéből sikerült a leletmentés, s leletmentés Tömörkény valamennyi novellája, tárcaelbeszélése is, amelyeket a Szegedi Naplóban, a Magyar Hírlapban és önálló kötetekben publikált. Tömörkény még a népnyelv gyűjtésében is komoly teljesítményt nyújtott, 3500 regisztrálatlan, fölgyűjtetlen szóval járult hozzá Szily Kálmánék tervezett nagy szegedi szótárához, ebből aztán semmi nem lett, de 1957-ben Bálint Sándor értékelte Tömörkény nyelvészeti munkáját, s tető alá hozta a szegedi szótárt, s kiadta, nagyon ki kellene adni újra, mert nagyon nagy kár, ha örökre feledésbe merül ez a szép szegedi nyelvjárás, amelyet még annyian beszéltek nemcsak Tömörkény korában, hanem az 1960-as években is. Tömörkény munkásságát radikális és következetes ideológiamentesség jellemzi, az irodalomban a naturalizmus eszközeivel dolgozik, az általa kiválasztott világ embereit életmódjuk, gondolkodásuk, nyelvük egységében ábrázolja, kis történetek, esetrajzok, alkalmi észleletek végtelen sorában.[1] Tömörkény ugyanezt tette a muzeológia eszközeivel is, felgyűjtötte annak a rétegnek a néprajzi értékeit, amelynek életéből szükségszerűen hiányzott az egyéni távlatosság, a metafizikus célképzetek, de nem hiányoztak az erkölcsi értékek.Miközben Tömörkény üdvözölte a modernitást, ugyanettől az erkölcsi értékek sérülését féltette joggal. Nem volt öncélú az ő irodalmi munkássága és néprajzi gyűjtése, a korabeli Szeged lényegét ragadta meg, megmutatta azokat az embereket, akinek hátán épült a palotás Szeged. Sokat idézték, adták ki újra és újra műveit, de megérteni kevesen értették meg, a kortárs irodalomkritika csak fanyalgott, a mértékadó sajtó elsősorban humoros írásokat várt tőle, az akadémiai kritika felrótta részletrajzainak „terjengősségét” és túlzott néprajziasságát. A Tömörkénnyel együtt dolgozó Móra Ferenc már megérezte Tömörkény kvalitásait, s mindenben együtt munkálkodott vele, a néprajzi anyag felgyűjtésében is. A múzeumi kiállítások megrendezésében is, amelyeknek nagy sikere volt. A kiállításokat többen látogatták, mint a könyvtárat. Még elgondolni is fantasztikus ezt a hőskort, az egész múzeum egy raktár, s egyben kiállítási terület, egyszerre tárul a látogatók szeme elé a múzeum teljes anyaga. Ma meg azt látjuk, ami nem került a tápraktárakba, fogalmunk sincs a múzeumok teljes anyagáról, csak néha hökkenünk meg mi minden enyészik pincékben, tápraktárakban, ugye egy-egy időszaki kiállítás alkalmából, például Bálint Sándor születésének centenáriumán rendeztek egy időszakos kiállítást az általa felgyűjtött anyagból, bizony megcsodáltuk, a Bálint Sándor gyűjteménynek azonban azóta sincs sehol állandó kiállítása.1917 áprilisában néhány napi betegeskedés után halt meg

Forrás itt

Az ember tudvalevőleg mindig igyekszik azon, hogy maga-magát bolondítsa, mert ezen önbolondítások képezik az életnek úgynevezett szép részleteit.

A gondolat félénk madár, akkor röpdös az emberre, amikor akar, és leginkább csak az egyszerűséget, a csöndet és az elnémulást kedveli.


 

 

Than Károly Antal kémikus

Than Károly Antal (Óbecse, 1834. december 20. – Budapest, 1908. július 5.) magyar kémikus, a budapesti tudományegyetem egykori kémiatanára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Királyi tanácsos, a magyar főrendiház tagja, aki jó nyelvérzékkel rendelkezett, hiszen a magyar mellett németül, franciául, angolul és latinul is beszélt.

Életpályája

Jómódú polgári családba született, apja, Than János királyi tisztviselő volt Becsén, édesanyja Setény Ottilia. Tíz testvére közül Than Mór bátyja érdemeit is számon tartja az utókor. Szabadkán, Kalocsán, Szolnokon és Nagybecskereken járt gimnáziumba. Tizennégy éves korában részt vett az 1848-49-es szabadságharcban előbb lövész, majd később tűzmester beosztást látott el Bem seregében. A fegyverletétel után gyógyszerészi pályára lépett. 1855-ben kitűnő eredménnyel érettségizett Szegeden. Egyetemi tanulmányait Bécsben végezte, ahol egy évig orvosi szakon, majd a gyógyszerészetin főleg kémiával foglalkozott 
és 1858-ban a kémia doktora lett. Még ebben az évben ösztöndíjjal tartózkodik Bunsen híres laboratóriumában Heidelbergben, majd felkereste Párizs nevezetesebb tanintézeteit is, hogy ismereteit gyarapítsa. 1859-ben Bécsben mint tanársegéd, majd mint magántanár folytatta működését; 1860-ban a pesti egyetemen a kémiai tanszék helyettes tanára, 1862. július 18-án pedig a tanszék rendes tanára (professzora) lett. (Ennek az állásnak egyik alapfeltétele volt a kiváló magyar nyelvtudás, addig ugyanis a pesti egyetemen is németül folyt az oktatás.) Tervei szerint új Kémiai Intézet épült a Trefort-kertben, mely 1872-re készült el. 
Az akkor igen modern épület tapasztalatait vették alapul a később épült intézetek szervezésekor Birminghamben, Champaigneban, Rómában, Grazban és Aachenben. A pesti épület ma is áll a Múzeum krt. 4/b alatt, de a kémia tanszéket már kiköltöztették. A felújított épületben bölcsészkari szakok találhatóak ma.Than Károlyt 1860-ban levelező, majd 1870-ben rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Az Akadémia matematikai és természettudományi osztályának 1887-től elnöki, 1907-től haláláig pedig az Akadémia másodelnöki (alelnöki) tisztét viselte.A Királyi Magyar Természettudományi Társulat 
kémiai-ásványtani szakosztályának 1891-től haláláig elnöke volt. Ekkor kezdeményezte az önálló magyar kémiai folyóirat létrehozását, melyet saját 1000 Ft-os adományával is segített. A "Magyar Chemiai Folyóirat"-nak 1895-ben megjelent az első száma, Than Károly lett a szerkesztőbizottság elnöke.Hosszú és gazdag munkássága után 1908-ban  nyugdíjazását kérte. Még ebben az évben (július 5-én) elhunyt. Neje 
Kleinschmidt Ervina Terézia Mária Albertina volt.

Munkássága, érdemei

Than igazi iskolateremtő tudós volt. Alapos előtanulmányai után megválasztják a pesti egyetem tanárává, innentől kezdve egész erejét a közoktatás, közművelődés és a tudományos munkásság hazai felvirágoztatásának szentelte. A kémia tanításának módszerét az egyetemen átalakította; tartalmas és a formában is kiválóan gondos előadásaival nemcsak megkedveltetni tudta tárgyát, hanem fölébresztette tanítványaiban a kutatásra való hajlamot is. A 20. század első felében működő kémiai tudósaink mindegyikét Than Károly tanította. Az egyetemi tanításra vonatkozó nézeteit már 1871-ben az Akadémia elé 
terjesztette és 1875-76. évi rektori beszédében részletesen taglalta a tanítási és tanulási szabadság jelentőségét. A tanításon kívül az első Magyar Gyógyszerkönyv (Pharmacopoea Hungarica, 1871) kidolgozásában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. A már említett Kémiai Intézet alapítója és vezetője. Nevéhez kötődik az analitikai mérőoldat faktorbeállító anyagának, a kálium-bikarbonátnak és kálium- bijodátnak (az úgynevezett Than-só) a bevezetése. Közegészségi tekintetben igen fontos munkát végzett (tagja az Országos Közegészségügyi Tanácsnak), 1885-ben Fodor Józseffel és Balló Mátyással együtt a 
fővárosnak vízzel való ellátása ügyében, továbbá az orosz pestisveszély alkalmával hatékony módszert dolgozott ki a fertőtlenítésre, amelyet a bécsi birodalmi járványbizottság is elfogadott. Tanítás mellett ami ideje maradt, azt a kutatásra fordította. Korszerű eredményeit azonban elsősorban magyar lapokban publikálta, nem vágyott nemzetközi hírnévre

Forrás itt

Glässer Erik THAN KÁROLY ÉLETE ÉS EMLÉKEZETE itt

 

Édith Giovanna Gassion

Édith Piaf, eredeti nevén: Édith Giovanna Gassion, (Párizs, 1915. december 19. – Placassier, Grasse, 1963. október 10. (Az utólag, Párizsban kiállított halotti bizonyítvány szerint október 11.); francia sanzonénekesnő, sanzonszerző, színésznő.

Piaf a francia argóban verebet jelent (nyilvánvaló utalás vékony testalkatára – Édith 142 cm magas, 40 kg súlyú volt). Művésznevét felfedezője, Louis Leplée adta neki, aki azt mondta, hogy olyan, mint egy veréb. Másik becenevének – la môme – jelentése „kölyök”,  „fiatalasszony”, ez utalás fiatal korára a felfedezése idején.

Élete első éveiben rendkívül hányattatott sorsa volt. Anyja Line Marsa művésznéven bárénekesnőként kereste a kenyerét, apja cirkuszi artista volt. Adott volt tehát egy énekesnő és egy örökké vándorló artista, nem csoda, ha a családi harmónia és boldogság nem állt biztos alapokon. Edith 2 hónapos volt, amikor anyja elhagyta őt. Konstantinápolyba ment énekelni, ahová a kislányt már nem vitte magával, hogy az ne hátráltassa a kemény mindennapokban. Először szülei gondjaira bízta, akik kisvártatva továbbpasszolták Edith-et apai nagyanyjához. Ha az ember azt a szót hallja, hogy nagymama, önkéntelenül is egy kedves, idős hölgyet lát, kötőtűvel és gőzölgő sütivel a kezében. Ebben az esetben szó sem volt semmi ilyesmiről. Edith Piaf nagymamája egy bordélyházat igazgatott, ahol ő volt a madame. Ilyen körülmények között nevelkedett a kislány egy ideig, míg az apja végül magához nem vette, hogy artistát faragjon belőle.A vézna, törékeny lányka testalkata és magassága azonban nem volt megfelelő arra, hogy rendesen kitanulja a szakmát, a hangja viszont gyönyörűen szólt. Apja felismerte ezt és úgy gondolta, hasznot húz a dologból. Így történt, hogy két kígyóember-mutatvány között a kis Edith énekelt a tisztelt publikumnak. 4 éves korában szaruhártya-gyulladást kapott és részlegesen megvakult. A kislány sokat imádkozott Lisieux-i Szent Terézhez, sőt annak sírhelyét is többször meglátogatta könyörögve, hogy a szent adja vissza a látását. Az imái meghallgatásra találtak: 7 éves volt, amikor a látása csodálatos módon visszatért. Olykor azonban jobb, ha bizonyos dolgokat nem érzékel az ember. Különösen, ha valakinek olyan szerencsétlen az élete, mint az övé volt. A szegénység, a nincstelenség és a magány minden embert felemésztene, elképzelni sem tudom, mit tehet egy fiatal lány lelkével. Egy biztos, Edith egész életében görcsösen vágyott egy kis szeretetre. Valószínűleg ezért történt, hogy meglehetősen fiatalon terhes lett. 1932-ben megszületett kislánya egy 18 éves fiatalembertől. Marcelle azonban 2 évesen agyhártyagyulladást kapott és meghalt. Edith Piaf ekkor alig múlt 19 éves. Ezek után utcai éneklésből próbálta eltartani magát, míg egy szép napon a sors végre erőt vett magán és úgy döntött, kicsit segít a szerencsétlen lányon: Louis Leplée-t, a Gerny's kabaré igazgatóját jókor, jó helyen vezette Edith útjába. A lány éppen az utcán énekelt a Pigalle negyedben, hangja fájdalmasan, de gyönyörűen szólt. Az igazgató magához vette, hogy elindítsa a pályán. Edith tőle kapta például a Piaf nevet is, ami annyit tesz a francia argóban: veréb. Egyértelmű utalás volt ez a nő vézna alkatára. A felnőtt Edith mindössze 142 centiméter és 40 kiló volt. Kicsi, vékony és törékeny, pont olyan, mint egy kis veréb - és lássuk be, akkoriban olyan szürke is volt szegényke. A csillogás azonban nem volt már messze!

Folytatás itt

Edith Piaf szerelmei

Életét úgy élte, ahogy a leghíresebb sanzonja szól: Nem, nem bánok semmit sem (Non, je ne regrette rien). Ahogyan énekelt, az ég kinyílott, a Nap felragyogott, a háborgó óceánok lecsillapodtak.

Forrás itt

 

Paul Klee festő, grafikus

Paul Klee (Münchenbuchsee, Svájc, 1879. december 18. – Locarno, 1940. június 29.), svájci festő, grafikus.

Élete és munkássága itt

Alkotói vallomás

I.

A mûvészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz. A grafika lényege könnyen és joggal csábit absztrakcióra. Adva van az imaginárius jelleg séma- és meseszerûsége, ami egyszersmind nagy pontossággal jut kifejezésre. Minél tisztább a grafikai munka, vagyis minél inkább hangsúly kerül a grafikai ábrázolás alapjául szolgáló formaelemekre, annál hiányosabbá válik a látható dolgok realisztikus ábrázolására alkalmas fegyverzet. A grafika formaelemei: pontok, lineáris, síkbeli és térbeli energiák. Egy térelem, ami nem összetett alegységekbôl áll: például felhôszerû párás folt, melyet a teli ecset különbözô erôsségi fokai hoznak létre.

Folytatás  itt

Napló  itt

 

 

 

 

 

Országgyűlési Tudósítások

1832. december 17-én jelent meg a reformkori pozsonyi országgyűlések tanácskozásairól beszámoló, kézírással sokszorosított Országgyűlési Tudósítások első száma.Az első Országgyűlési Tudósításokat Kossuth Lajos szerkesztette. 1832. december 17. és 1836. május 15. között összesen 344 szám jelent meg, ez idő alatt az előfizetők száma a kezdeti 30-ról 120-ra emelkedett. A lap ára igen magas volt, ezért elsősorban a törvényhatóságok, a kaszinók és a gazdagabb nemesek közül kerültek ki előfizetői. A kiadványt a sajtószabadság hiánya hozta létre: az 1830-as években ugyanis a hírlapok csak az országgyűlés üléseinek tárgyát, illetve az uralkodó és az országgyűlés, valamint a két tábla közötti iratváltásokat ismertették, az üléseken lezajló vitákról nem tudósíthattak. A nagyközönség 1840- ig csakis e kéziratos tudósításokból értesülhetett tartalmi korlátozás nélkül az országgyűlésen történtekről. A levelek kézről kézre jártak vagy nyilvánosan olvasták fel őket. A Tudósítás az ellenzék szócsöve lett, de a követküldők is ezek által értesülhettek először követeik szerepléséről. Az üléseken legtöbbször Kossuth Lajos készített jegyzeteket, majd lakásán jegyzőkönyvet diktált. Megtartotta a felszólalók egyéni, sajátos szónoklati formáit, de rendszerint szabatosabban, érvekkel alátámasztva közölte beszédeiket. Felhasználta a szónokok saját szövegét is, sokszor teljes terjedelmükben közölve azokat. Az elkészült kéziratot a szerkesztési munkák után, a szükséges példányszámban, iratmásolókkal leíratta. A reformkori országgyűlés közönségét alkotó, többnyire nemesi származású értelmiségi fiatalok, az ún. országgyűlési ifjak közül is sokan részt vettek az Országgyűlési Tudósítások készítésében.

Forrás itt

A polihisztor

Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) magyar építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.

Már erdélyi politikai és kulturális tevékenykedésének kezdeti idején, 1924-ben jelenik meg Varjúnemzetség című regénye, amelyet ő, mint műfajt, krónikának határoz meg. Balladai hangütésű, mozgalmas korkép ez a XVII. század Erdélyének nehéz sorsú kisembereiről. A kritika nemcsak otthonában, hanem Magyarországon is lelkesen fogadja: a már ismert építő-festő-grafikus művészben és művészeti-néprajzi íróban felismerik a jelentékeny elbeszélőt. Az olvasók is széles körökben felfigyelnek rá. Ez ösztönzi, hogy a szépirodalmat is saját mesterségének tudja. Következik is néhány kisebb terjedelmű, kisregénynek vagy elbeszélésnek nevezhető elbeszélő műve. Általában történelmi tárgyúak, vagy legalább történelmi hátterűek, fontos bennük a korábrázolás hitelessége és a költői hatású, enyhén régies stílus. Alighanem a legfontosabb ezek között a Budai Nagy Antalról és a XV. század erdélyi huszita felkeléséről szóló, krónikás hangú kisregény, amely először Kalotaszeg című, kultúrtörténeti és néprajzi tanulmányokat gyűjtő kötetében mintegy az elemzett világ szépirodalmi illusztrációjaként jelent meg. A történetben eleve lappang a felépítendő dráma. Nem is hagyja nyugton: a harmincas évek derekán megírja a Budai Nagy Antal című drámát. Ezt a nagy néplázadás 500. évfordulóján, 1937-ben Budapesten, a Vígszínházban bemutatják (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került 33 éves Greguss Zoltán felejthetetlen alakításával). A bemutatón olyan viharos a siker, hogy a kormányzat lázító hatásúnak értelmezi. Helytelennek gondolnák hivatalosan betiltani az erdélyi magyar szerző darabját, ezért a harmadik előadás után illetékes személyek bizalmasan letanácsolják a színpadról. A különböző szemléletű kritikák és irodalomtörténeti művek különböző gyengeségeket szoktak megállapítani erről a feszült hangulatú történelmi tragédiáról. Olykor azt vetették a szerző szemére, hogy fontosabb neki a főhős lelki élete, az emberábrázolás lélektani hitelessége, mint magának a mozgalomnak társadalomtörténeti dokumentáltsága.Mások szerint viszont inkább a társadalom mozgásáról, a nép igazáról beszél, mint az egyes emberek hitelességéről. E két ellentétes vélemény szinte igazolja, hogy itt egy hiteles történelmi helyzet hiteles hőseinek lélektisztító végzetéről van szó. A legtöbb olvasó, és ha előadják, a legtöbb néző azt állapítja meg, hogy a magyar drámatörténet egyik legszebb alkotását hozta létre ezzel a művel Kós Károly. — De szépirodalmi legfőbb műve az 1934-ben megjelent regény: Az országépítő. Szent Istvánról szól és arról, hogy a keletről érkezett nép ő általa hogyan épít Nyugat-Európához csatlakozó országot. Örök témánk ez, minden nemzedékben újra időszerű. És ahogy az író megkíséreli lélektani hitelességgel elképzelni és elképzeltetni a nagy egyéniséget, akinek gyakran kell felettébb kemény kézzel olyasmit megvalósítani, amihez valójában semmi kedve sincs... de másképpen nem megy — ez olyan nagy írót követel, amilyen Kós Károly volt.Kilencvennégy évet élt a magyar szellem ezermestereként az oly változó életű, oly sokarculatú, oly nehéz sorsú Erdélyben. Meg lehetne állapítani előkelő helyét művészettörténetünkben is, a romániai magyarság közéletében is. Az írók arcképcsarnokában irodalmi rangjáról kell beszélni. Ez a rang pedig szépségteremtő halhatatlanjaink közt jelöli ki a helyét.

Hegedűs Géza ( forrás itt )