Mert képtelen volt hallgatni, ...

A szellem tudás nélkül... olyan tejszín, amely egyetlen éjszaka összegyűlik a felszínen, s amelyből az ügyes kéz hamarosan habot ver.

Jonathan Swift (Dublin, 1667. november 30. – Dublin, 1745. október 19.) ír szatirikus író, az irodalmi Scriblerus Klub tagja.

Élete

Édesapja halála után hét hónappal született. Első öt évét Angliában egy dajkával töltötte, miközben édesanyja Írországban maradt. Később dublini rokonok nevelték. 1682-től a dublini egyetemen tanult, de a bizonyítványát csak kegyelemből (by special favour) kapta meg. Tanulmányai befejeztével Angliába utazott, ahol egy befolyásos nyugalmazott politikusnak, Sir William Temple-nek lett a titkára. Néhány év múlva Oxfordban folytatta tanulmányait. Visszatérve Írországba, az anglikán egyház felszentelt papja lett és Kilrootban helyezkedett el. Ezt az állást feladta, mivel 1695-től ismét Sir William alkalmazásába állt. Ebben az időben fejezte be első nagyobb művét, a Hordómesét (A Tale of a Tub), illetve írta meg a Könyvek csatáját (The Battle of the Books), amelyek 1704-ben jelentek meg nyomtatásban. Itt ismerte meg Esther Johnsont, Sir Temple házasságon kívül született lányát, akit műveiben Stellának nevezett el. Sir William Temple 1698-ban bekövetkezett halála után Swift visszaköltözött Írországba, ahol ismét egyházi szolgálatba lépett. Stella, akit szoros szálak fűztek Swifthez, a közeli Trimbe költözött. Irodalmi pályafutása 1701-ben kezdődött, a név nélkül kiadott Dissensions in Athens and Rome-mal. A korábban írt két művének megjelenésével Swift elkötelezte magát az írói pálya mellett.Egy ideig a tory-párti hetilapnak, az Examinernek volt a kiadója, de Anna királynő halála után a toryk befolyása és ezzel együtt Swift politikai karrierje is lehanyatlott. Esther Johnsonnal (Stellával) kötött házassága mellett tizenegy éven át meghitt kapcsolat fűzte egy másik fiatal hölgyhöz (Esther Vanhomrigh), akit Vanessának nevezett, és aki nem tudott Swift házasságáról. Vanessa 1723-ban halt meg, kevéssel az után, hogy megtudta az igazságot. Swift felesége 1728-ban hunyt el.Swift 1713 és 1745 között a dublini Szent Patrik-székesegyház főesperese volt. Főesperesként gondja volt a székesegyházra, a misék rendjére, a templomi zenére, a rászorulók támogatására. Itt is temették el, akárcsak barátnőjét, Stellát.Swiftet izgalmas, udvariatlan és különc embernek tartották. A különcsége leginkább a dr. Shit álnéven az emberi ürülékről írt értekezésben mutatkozott meg. Utolsó évei teli voltak szenvedéssel, megromlott egészsége és kedélye miatt. Egyes vélemények szerint 1740-től szellemi hanyatlásnak indult. 1742-ben megrokkant, 1745-ben halt meg. Bár sok leírás és vizsgálat szerint öntudatát és valóságérzékét megőrizte, azonban bénulásos és afáziás tüneteket (képtelen volt szavakkal kifejezni magát, mert azok nem jutottak az eszébe, amikor beszélni akart) írtak le. Maga Swift is rengeteget panaszkodott ekkori leveleiben: kedvetlenségről, melankóliáról, eddig soha nem tapasztalt mértékű lelki (és testi?) fájdalmakról, maga is megfigyelte, hogy egyik keze kórosan gyenge, míg a másik oldala teljesen épnek tűnik. A helyzetet súlyosbította, hogy utolsó hónapjaiban az egyik szemét ismeretlen eredetű, fájdalmas daganat támadta meg. Betegségének vagy betegségeinek pontos oka és lefolyása nem ismert, egyesek szerint a barátnője halála miatti depresszió vagy egy lassú arterioszklerózis stroke-rohamot váltott ki, mások szerint Alzheimer-kórban szenvedett. Azonban ezek a diagnózisok mind retrospektív jellegűek, ráadásul ahány kutató, annyiféle véleményt fogalmazott meg; ennélfogva minden ezzel kapcsolatos megállapítás bizonytalan

Wikipedia

Angol volt, de Írországban született. Kisgyermek korától fogva ismerte a gyarmati sorban élő írek nyomorát és megaláztatását. Szerette az íreket, és az írek soha angolt úgy nem szerettek, mint őt. Amikor egy ízben Londonból hazatért, Dublint kivilágították a tiszteletére. Holott az írek általában - és indokoltan - ellenséget látnak minden protestáns angolban, és ez az angol ráadásul protestáns pap volt. Papnak is híres. Úgy vélte, kijárna neki a püspöki méltóság, de ezt dicsősége teljében sem érhette el. Csak főesperes lett belőle, mivel az egyik csillogó szatírájában - a Hordómesében - alaposan kigúnyolta anglikán hittestvérei kicsinyességeit és ostobaságait is. Mert képtelen volt hallgatni, ahol bírálnivalót talált - s mivel kora legtisztább szemű embere volt, ahová csak nézett, bírálnivalót kellett találnia.

A szatíra olyan tükör, amelyben a szemlélők általában mindenkinek az arcát felfedezik, kivéve a saját magukét.

Bártfa

Bártfa

1320. november 29- én I. Károly Bártfa városa számára telepítési kiváltságlevelet adományoz A tatárjárás szenvedései után németek telepedtek meg itt. Bártfát I. Lajos király emelte szabad királyi város rangjára. A Lengyelországba vezető út élénk kereskedelmet tett lehetővé. Bártfa volt az egyik tárnoki város.

Szégyen vagy nem, tegnapig Bártfáról csak képeket láttam. Svájc , Franciaország vagy Toszkána  gyönyörű kisvárosai után már nem hittem volna, hogy meglepetés ér, ha ellátogatok ebbe a felvidéki városkába, amiről azért elmondható, hogy az UNESCO Világörökség része: ezt a címet nem osztogatják csak úgy. A valóság azonban minden elképzelésemet felülmúlta: ahogy a főtérre értem, szinte földbe gyökerezett a lábam az elém táruló látványtól. Fotó nem adja vissza azokat az emberléptékű arányokat, a részletek apró finomságát és az épületek és a tér harmóniáját, ami itt fogadott: a bárányfelhős nyári égbolt és a zöldellő hegyek hátterével kiegészítve.

Forrás itt

Lásd még  itt!

A város neve a magyar bárd főnévből ered, amely itt az egy ember által egy nap alatt bárddal kivágható erdőrészt jelenti. A fa utótag itt erdőnek értendő

Története

Az ősidők óta lakott helyen a várost lengyel ciszterci szerzetesek alapították a 12. században. A tatárjárás szenvedései után németek telepedtek meg itt. Bártfát I. Lajos király emelte szabad királyi város rangjára. A Lengyelországba vezető út élénk kereskedelmet tett lehetővé, különösen szoros kapcsolatokat ápolt Biecz városával. Bártfa volt az egyik tárnoki város. 1435-ben Hunyadi János a város közelében verte meg Talafusz huszita kapitány seregeit. A városban, ahol 1439-től tartottak misztériumjátékokat, nyomda is működött. 1440-ben a husziták foglalták el. A 16. század elején a polgárok áttértek az evangélikus hitre. A külföldet járt Leonard Stöckel, a városbíró fia, 1539-ben a városi iskolát wittenbergi mestere Philipp Melanchthon német humanista, Luther Márton legközelebbi munkatársa, elvei szerint humanista gimnáziummá fejlesztette. 1590-ben a felföldi lutheránusok itt tartották egyik zsinatukat. Bártfa a vászonszövéséről messze földön ismert volt. A 17. században háromszor, majd 1710-ben pestis pusztított. 1686-ban és 1774-ben 
leégett. Az 1670-es és 1680-as években többször pusztították császári és kuruc csapatok. A város a csapásokat nem tudta kiheverni, fokozatosan jelentőségét vesztette, melyhez hozzájárultak Lengyelország felosztásai is. 1878-ban újra tűzvész pusztította. 1902-ben Hölzel Mór bártfai szobrásziskoláját szintén tűzvész pusztította el. Az első világháború alatt az oroszok idáig nyomultak előre 1915-ben. 1910-ben 6578 lakosából 2571 szlovák, 2179 magyar és 1617 német volt. 1919 nyarán a magyar Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta Csehszlovákiától. Az Első bécsi döntés nem érintette. A második világháború végén Bártfát is érték veszteségek. A második világháború után – szerencsére a történelmi városmagon kívül- több lakótelep létesült.

Wikipedia

 

 

Giovanni Lorenzo Bernini építész és szobrászművész

Giovanni Lorenzo Bernini (Gian Lorenzo Bernini), (Nápoly 1598. december 7. – 1680. november 28.) olasz építész és szobrászművész. Ő fejlesztette tovább a Michelangelótól kiinduló barokk stílust. Tudatosan alkalmazott, olykor halmozott eszközei erős, egységes összhatást keltenek. Számos tanítványa és követője volt.

Wikipedia itt

Patetikusan mozgalmas, monumentális egységre törekvő művészete összefoglalja és egyben meg is újítja a barokk stílust. Építészeti és szobrászati műveiben fény- és árnyékhatásokat kiaknázó, bonyolult festőiségre törekszik. Dekoratív építészeti alkotásai sokszor optikai csalódás révén keltenek erős benyomást (Pl.: a Szent Péter-bazilika előtti oszlopcsarnok).Nápolyban született. Az itáliai barokk művészet kiemelkedő alakja főleg Rómában dolgozott. VIII. Orbán, X. Ince és VII. Sándor pápa is szívesen bízta meg templomok, kápolnák, szökőkutak, sírok és szobrok tervezésével és elkészítésével. 1629-ben nevezték ki a Szent Péter Bazilika vezető építészévé. Munkáiban újszerű megoldásokkal ötvözte az építészetet a szobrászattal. Szobrai többnyire fehér és színes márványból és bronzból készültek, mint például egyik leghíresebb műve, a római Santa Maria della Vittoria templomban látható 'Szent Teréz extázisa'. Bernini 1665-ben XIV. Lajos meghívására Párizsba érkezett, hogy a Louvre-on dolgozzon, de a Napkirály végül nem hagyta jóvá terveit. Itáliába visszatérve folytatta munkáját a Szent Péter Bazilikán. Szellemes embernek ismerték, számos karikatúrát is készített. Színdarabokat is írt, díszleteket, világhírűvé vált színpadi gépezeteket tervezett, és maga szerezte színjátékaihoz a kísérőzenét is. Művein a legkülönbözőbb művészeti ágak olvadtak össze és alkottak elválaszthatatlan egységet: képzeletében sem volt határ festészet és szobrászat vagy képző- és színművészet között. Ő volt az, aki igazi, érett barokk művészi stílust formált. Felfogását festőiség, mozgalmasság, drámaiság és pátosz jellemezte. Bravúros mintázása, virtuóz faragása addig elképzelhetetlen, a szobrászat lehetőségeit szinte meghaladó feladatok megoldására is alkalmassá tették. Műveinek elementáris ereje alól egyetlen kortársa sem tudta kivonni magát - még azok sem, akik lényegében ellentétes eszményeket követtek.

Forrás: ARC - Art Renewal Center

Bruce Lee

Bruce Lee (San Francisco, Kalifornia, 1940. november 27. – Hongkong, 1973. július 20.) hongkongi származású kínai harcművész, színész, rendező, producer és forgatókönyvíró; a jeet kune do harcművészeti iskola létrehozója

Hongkongi származású szülők gyermekeként az Amerikai Egyesült Államokban született, de Hongkongban nőtt fel. Tizenhárom éves volt, amikor Yip Man Wing Chun-mester tanítványa lett, de más sportokat is űzött, például bokszolt és vívott. 18 évesen visszatért Amerikába, ahol filozófiát tanult. Egyetemi évei alatt tánctanítással, majd harcművészet-oktatással tartotta fenn magát. Első szerepét Hollywoodban a The Green Hornet című televíziós sorozatban kapta. 1970-ben Raymond Chow producer leszerződtette a hongkongi Golden Harvest filmstúdióhoz. Negyedik filmje, A sárkány közbelép premierje előtt, 1973. július 20-án váratlanul halt meg, a boncolás szerint allergiás volt a korábban bevett fájdalomcsillapító egyik összetevőjére.Lee hatással volt a filmművészetre, a harcművészet filmbeli ábrázolására, és számos későbbi rendezőt, színészt inspirált,[5] annak ellenére, hogy csupán négy[m 1] ilyen jellegű játékfilmet készített.

A bölcsesség a kungfuban olyan, mint mikor a szobrász egy szobron dolgozik: nem hozzátesz, hanem elveszi a fölösleget, hogy az igazság felszínre kerülhessen.

Jeet kune do

Lee a másik mesterrel való küzdelem után elkezdte újragondolni harcművészetét. A Wing Chun-alapokra építkezve olyan harcművészetet akart létrehozni, ami egyszerű, de egyszerűségében is legeredményesebb az ellenfél legyőzésében. Lee a hagyományos kínai harcművészetek tanulmányozása során azt a következtetést vonta le, hogy egyes stílusok „túldíszítettek”, vagyis felesleges mozdulatokkal vannak tele, amelyek látványosak és elegánsak ugyan, de inkább tűnnek táncolásnak vagy akrobatikának, mint effektív harcmozdulatnak, és valódi harcban inkább állnak a harcos útjába, mintsem valóban segítenék. Lee szerint a szorosan lefektetett szabályokhoz való gondolkodás nélküli igazodás nem felszabadítja a harcost, hanem limitálja a képességeit: „A technikát kifejezzük, nem csináljuk. Mikor megtámadnak, nem az 1. számú technika (vagy esetleg 2. számú technika, 2. állás, 4. mozdulat?) az, amit alkalmazni fogsz, hanem a támadás pillanatában egyszerűen bemozdulsz, mint a hang és visszhang, mindenféle mérlegelés nélkül.”Lee mindenféle harcművészeti könyvet gyűjtött, tanulmányozta a karatét, a cselgáncsot, a dzsúdzsucut, a thai bokszot,[41] az ökölvívást, a vívást és a birkózást is. Számos jegyzetet készített az olvasmányai alapján, de nem mindent épített be a stílusba, amit később jeet kune dó-nak, a „feltartóztató ököl útjának[49]” nevezett el.[50] Lee eredetileg nem akart elnevezést adni, hiszen nem egy stílus létrehozására törekedett, mégis valamiképpen hivatkoznia kellett a művészetére, így nem maradt más választása.[51] Az elnevezés végül 1967-ben jött létre. Ő maga nem hitt „a” stílusban, mivel az korlátozásokat jelentett, míg Lee egyszerűen csak egy effektív módszert akart kifejleszteni, amivel a leghatékonyabb módon lehet győzni. Lee a saját módszerét inkább tekintette filozófiának, mint stílusnak

Forrás itt

 

 

Ferdinand de Saussure

Ferdinand de Saussure (1857. november 26. – 1913. február 22.) svájci nyelvész. Indogermán és általános nyelvészettel foglalkozott, a nyelvtudományban új korszak megteremtője.

"A strukturalizmus atyjának őt tekintik. A hagyományos történeti (diakron) kutatásokkal szemben ő kezdeményezte a szinkron kutatásokat. A nyelv számára nem egymástól elszigetelt mozzanatok összessége, hanem egy sajátos jelrendszer. A tudomány tárgya ez az önálló nyelvi rendszer (langue) és nem a konkrét és történetileg változó beszéd (parole). Egy hasonlattal élve a langue olyan, mint a sakkjátszma szabályrendszere, a parole pedig mint az egymást követő lépések egy-egy sakkjátszmában. E szabályrendszerben [ti. a  szövegorientált hermeneutikai megközelítésben] a viszonyok hálózatát, struktúráját kell tanulmányozni, s mivel a jelek rendszere objektív, ezért minden személyes mozzanat tudatos kiküszöbölése biztosítja a tudományos igényt. Saussure nyelvészeti felismerései gyorsan tért hódítottak majdnem minden humán tudományban és hamarosan a Biblia értelmezésében is."

Fontos tanításai

A nyelvnek minden jelensége között összefüggés van.

Egy nyelvközösségen belül használt nyelv egészén (nyelvezet=langage) belül a nyelv (langue) vizsgálatát külön kell választani a nyelvi érintkezésben a nyelvi eszközök egyéni, illetve alkalmi felhasználásának (parole=beszéd) vizsgálatától.

A leíró nyelvvizsgálatot (szinkronia) el kell különíteni a nyelvtörténettől (diakronia).

A nyelv egy rendszer, és az elemei egymáshoz képest határozhatóak meg.
Változás mindig az elemen megy végbe. Egyidejűleg létező elemeket kell vizsgálni, így lehet rendszer a nyelv.

Wikipedia

Lásd még itt

 

 

Ima Magyarországért

Jókai Anna (Budapest, Józsefváros, 1932. november 24. –) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar író- és költőnő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Jókai Anna írói érdeklődése mindvégig az itt és most konkrét, aktuális társadalmi valósága felé fordult. Műveinek színterei a hétköznapok, szereplői azok a szociológiai kis- és nagycsoportok – családi, baráti kör, munkahely, iskola –, amelyek egy mai magyar átlagpolgár életének és gondolkodásának minőségét elsősorban meghatározzák. Modernsége éppen a nagy problémaérzékenységgel megválasztott életanyagban rejlik és nem az elbeszéléstechnikai megoldásokban. Novellái, regényei szövegének rendszere, az elbeszélés maga hagyományosnak mondható, a formával és nyelvvel kapcsolatos kísérletezés kezdetben idegen tőle. Figurái egyrészt olyan "kisemberek" vagy értelmiségiek, akik a hogyan élünk? és hogyan kellene élnünk? kérdésekre keresik a választ, másrészt olyanok, akiket a rákérdezés és a tudatosság hiánya minősít. Az élet valódi arculatának, gondjainak, lehetőségeinek megmutatása, az újra és újra gyökeret eresztő illúziók leleplezése, a ráébresztés szándéka vezérli az írónőt művészi pályáján.

Életrajza itt

Ima Magyarországért

Öregisten, Nagyisten
nézd, hogy élünk itt lenn
katlanba zárva
csodára várva
csöbörből-vödörbe magyarok.
Itt élünk se élve se halva
hurrá a vödörben hal van
süthetünk szálkás kis pecsenyét
a friss húst viszi már a fürge menyét
körben a bozótból
ragadozók szeme villog
az elhevert csordákon
áldozati billog.
(csitt, csak csendesen, ne kiálts,
mormold csak, mormold az imát)
Öregisten, Nagyisten
ha Te nem, ki segítsen?
Sovány lakomára
nova bort kínáltak
s akik ezt megitták
mind bódultakká váltak.
(…csak csendesen, ne siránkozz,
bátran szólj elkábult hazánkhoz)
Öregisten, Nagyisten
érted sóvárog ma minden
akik hortyognak szanaszét
vagy éberen vigyáznak
síkos savas-eső alatt
bíz egyformán áznak.
(…csak csendesen, mind aki lázad,
báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten
erősíts a hitben
hogy ami késik
azért el nem múlik
él még a Te nyájad
bárha szőre hullik.
(…csak csendesen, nem használ a lárma,
mostoha szülők közt még árvább az árva)
Öregisten, Nagyisten
más remény nincsen
mint igazad kegyelmed
hogy Te szabj végül rendet
maradék országnak
adj életes kedvet
a lecsonkolt többit
gyógyítgasd ne engedd
önnön-gyilkosává válni
haza kell találni!
(…csak csendesen, mert vád alá vesznek,
jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten
nem hoztak, de vittek
a vak lóra azt hazudták bátor
suba alatt kupec lett a pásztor
műdalokkal altat nejlon-furulyája
dagonyáztat minket langyos pocsolyába.
(csak csendesen, ne élvezd a táncot,
csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)
Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk
hegyeink elcsórták, eladó a rónánk
fulladunk a füstben a folyónkban cián
sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány
mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!
hóhér a halottal cinikusan békül
dús szobákban ál-parasztok
a búzát égetik ők nem a harasztot
melósvezér nyüszít, uszít
munkásember helyben fut itt
a hajléktalant rendőr verte
shoppingcenter országszerte
mocskos pénznek nincsen szaga
gaztól rabolt s gaz lett maga
és a művész? búsan kérded
megvették a tehetséget
sirasd őket Ősi Anya
zsoldos pénznek sincsen szaga.
(…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,
végtelen időben mindenkit megtérni)
Öregisten, Nagyisten
kit kövessünk s kit nem?
Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd
hisztériát űzz el indulatunk meghagyd
a reánk szabott leckét beteljesíthessük
gőgösek se legyünk kétségbe se essünk
náci-tudat, bolsi-tudat
csak álarc a Szörnynek
egyképp meggyötörtek
lám egymásra törnek
gonosz század elment
nehéz évek jönnek
melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,
bíztass hogy a testvérharc megszűnhet
göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe
édes hazánkat annak is kellős közepébe
a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.
Annyi gyalázatos koron át
őrizd meg számunkra misztikus koronád.
(…csak csendesen, akinek füle van, hallja,
a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten
mit akarjunk s mit nem:
törvényed vezessen
hogy e kis nép oda ne vesszen
át ne lyukadjon helyünkön a térkép
ki ne radírozzon a világi lét végképp
serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét
kend meg könnyektől elhomálylott szemét
küldd le a magasból újra e véres-veres földre
tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.
(A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent
– hiszen az életünk hovatovább ráment
– mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

 

 

Ráth-Végh István

Ráth-Végh István (1909-ig Ráth István) (Budapest, 1870. november 23. – Budapest, 1959. december 18.) jogász, művelődéstörténeti szakíró.

Ráth-Végh István így beszéli el, hogyan talált rá sajátos műfajára, a félig esszé, félig szépirodalom sávra:

„Sok-sok éven át temérdek könyvet olvastam össze, ennek következése, hogy érdeklődésem lankadni kezdett a könnyen megszerezhető olvasmányok iránt. Bibliofil szenvedélyem is arra hajszolt, hogy ritka, külön utakon járó könyvekre vadásszam. És ekkor villant elém a felismerés, hogy ezekben a furcsa könyvekben rendkívül érdekes anyag búvik meg: a kultúrtörténetnek olyan jellemző részletei, amelyeket a hivatalos tudomány nem ismer. Mert hiszen az általánosításra, összefoglalásra és következtetésekre törekvő tudósnak nincsen sem ideje, sem kedve, sem alkalma, hogy letérjen a tudomány széles országútjáról és ki nem taposott ösvényeken keresgélje kuriózus vadvirágokat. Én bizony szívesen kalandoztam el ezeken a félreeső utakon, Ami például a jogtörténetet illeti, töredelmesen bevallom, hogy bár magam is jogász vagyok, mégis az ó-német jogkönyveknél, vagy Werbőczy Hármaskönyvénél jobban érdekeltek a hóbortos középkori állatperek. A világtörténet hivatalos hőseinek életrajzai mindenesetre tanulságos olvasmányokat
jelentenek, de én arra is kíváncsi voltam, hogy a nagy bátor vitézek miféle babonákkal és varázslatokkal igyekeztek a testüket sebezhetetlenné tenni. A lovagkor fegyvercsörtető háborúskodásait is tisztelettel tudomásul vettem, mégis inkább a lovagkori szerelem furcsaságán akadt meg a szemem. Nem volt nyugtom, amíg meg nem szereztem Andreas Cappellanusnak a szerelmi törvényszékekről könyvét, valamint Liechtenstein Ulrik lovagnak, a szerelem don Quijotéjának szerelmi viszontagságairól írt naplóját. Természetesen ismernem kell az egész világirodalmat Aischylostól kezdve, de külön gyönyörűséggel forgatom Flögelnek 1784-ben megjelent, alig ismert érdekességekkel megtömött könyvét a komikus irodalomról. Bejártam Európa majdnem minden szépművészeti múzeumát, és egész életemre szóló élménykinccsel megrakodva tértem meg belőlük, mellékesen azonban rávetettem magamat a groteszkre, a karikatúrára. Elolvastam minden szükséges tudnivalót Wagner Richard művészetéről, ellenben kapva-kaptam egy kis könyvön, amely a nagy zeneköltőnek egy bécsi divatárusnőhöz intézett megrendelő leveleit tartalmazza. A Siegfried hősi tettein lelkesülő operalátogatók nem mindegyike tudja, hogy Wagner maga tervezte azokat a kis selyem csokrokkal és csipkékkel díszített rózsaszín, lila és sárga selyem hálókabátokat, amelyekben hősei zenedrámáit komponálta, miután zöld selyem paplana alól kibújt, és felhúzta rózsákkal kihímzett papucsait. Nem megvetendő fontosságú adat a nagy germán zeneköltő jellemrajzához!” A nép, mint tudjuk, nemigen olvas. Ha engem Vörösmartyval akartak volna olvasásra szoktatni, azt hiszem, én sem olvasnék.
Idáig jutva körbefutom a könyves helyszíneimet, mi látható a polcokon Ráth-Véghtől. Szinte semmi. Ez azt jelenti, nagyfiaim nem kérik kölcsön, nem jelentik be, ha engedély nélkül elvisznek valamit, egyszerűen lopják a könyvtáramat. De hát rendben van így. Rövid szentségelés, megszokásból. Ők még élvezetből olvasnak, én a kötelezőkre szorítkozom. Néha még azokat is próbálom megúszni.

Onagy Zoltán Forrás itt

Idézetek

Ismerek egy breton népmesét Jeanról és a balga asszonyokról. Megy, mendegél Jean az országúton, hát egyszerre egy házból rettentő nagy sikoltozást hall, mintha kis gyereket gyilkolnának. Bemegy Jean a házba, hát egy véreskezű asszonyt lát ott, amint egy hatesztendős kisfiú ülőrészéről nagy szelet húsokat vagdos le: «Mit csinált te, pokolszülötte asszony?» «Ne avatkozz a dolgomba, ostoba legény. Nem látod,
hogy a szabó szűkre szabta hátul a gyerek nadrágját? Muszáj lemetélnem a gyerekről a húst, hogy beleférjen.» – Így tesz a cenzura az irodalommal.

Cenzura és erkölcs; Nyugat, 1929.

A könyv komédiája. 1959.

Aki könyvet ír, annak tudós embernek kell lennie. Hosszú vita kerekedett Ádám tudományos képzettsége körül, míg végr kialakult a vélemény, hogy Ádám "mindent tudott". Vagyis ő volt az első polihisztor.Aki a könyvek birodalmán kívül él, össze szokta cserélni a három iudegen szót: bibliofil, bibliofag, biblioman.
A bibliofil nem más, mint aki szereti a könyvet, barátja a könyvnek.
A bibliofag falja a könyvet. igen jó magyar kifejezésünk van rá: a könyvmoly.
A harmadik felekezetet szó szerint könyvőrültnek klehetne nevezni. De ez nem fejezi ki kellően a mániás mellékzamatot. Talán legjobban illenék rá egy nyelújítás korabeli szóalkotás, éppen groteszk furcsaságánál fogva: a könyvdühönc. A határvonalak néha összemosódnak.

A megbecsült régi könyv kötése épp olyan fényűzéssel hivalkodott, mint a legpazarabb asszonyi köntös. A legdrágább anyagot választották hozzá, remekbe rajzolt díszekkel ékesítették, arannyal tették ragyogóvá, ékkövekkel csillogóvá.

A sajtóhibát lehetetlen elkerülni. Olyan mint a főnix madár: újraéled a saját hamvaiból. A korrektor hiába ragadja üstökön az arcátlan betolakodót: a szedő elvégzi a javítást, és csinál helyette egy újat, ha szándéktalanul is.

 

Aldous Leonard Huxley

Aldous Leonard Huxley (1894. július 26. – 1963. november 22.) az Egyesült Államokba emigrált brit író.

Az angol értelmiségiek körében nemzedékeken keresztül az volt a közvélemény, hogy a Huxley család tagjainál műveltebb embereket alig-alig lehet elképzelni. Még azt is tudni szokták, hogy aki közöttük világhíres természettudós, annak is nagyon szép, világos, igazi irodalmi stílusa van, s verseket - jó verseket - is ír. Aki pedig kifejezetten író vagy költő lesz, az is tudós fokon otthonos a természettudományokban, legalábbis a biológiában. A nagyapa, Thomas Huxley az oxfordi egyetem világhíres professzora volt, akiről Darwinnak is az volt a véleménye, hogy ő az élettan legnagyobb tudósa. Darwinnal együtt a modern biológia 
megalapítójaként tartja nyilván a tudománytörténet. Magánszórakozásként szellemes prózai műveket és biztos verselésű költeményeket írt. Leszármazottaiból számos tudós, professzor, író-költő került ki. Akadt közöttük Nobel-díjas is. Az egyik unokája, Sir Julian Sorell Huxley, oxfordi professzor, a XX. század egyik legjelentékenyebb biológusa, angol és külföldi tudományos társaságok tagja, egy időben az UNESCO főigazgatója, a Magyar Tudományos Akadémiának is tiszteletbeli tagja. Világszerte népszerű ismeretterjesztő esszéin és útirajzain kívül két verseskötete költői tekintélyt is biztosított a számára.

Folytatás itt

Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére, ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve,  kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek
arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a tapasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a nemzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma.

Előszó

"Ha az észlelés kapui tiszták lennének,
az ember mindent olyannak látna,
amilyen valójában: határtalannak."

William Blake

Aldous Huxley neve, a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a kulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy. 1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával.1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert 
meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Ez az esszé az első kísérletek élményeit adja közre, beszámol az elképzelt új tudatállapotok elmaradásáról, és a helyette bekövetkező magasabb szintű vizualitásról, az észlelés kapuinak megtisztulásáról, és a teljesség élményének tapasztalásáról.

Aldous Huxley AZ ÉSZLELÉS KAPUI itt

 

Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist

Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist (Frankfurt an der Oder, 1777. október 18. – Berlin közelében, 1811. november 21.) német drámaíró, lírikus és publicista.

Kortársi megítélése

Már Kleist első kiadott műve, a Die Familie Schroffenstein (1802) szkeptikus ugyanakkor jóindulatú kritikákat csalt elő a kortársakból. A névtelenül kiadott Kleist-műről Ludwig Ferdinand Huber írt kimerítő recenziót. Huber 1803 márciusában azt írta, hogy az ismeretlen szerző rábírta, hogy kezdeti szkepszisét arra a lelkes reményre cserélje, hogy „végre ismét egy olyan tetterős harcos jelentkezett a költői babérokért, amilyenre Parnasszusunknak épp most szüksége van“. [Lü 2] A darab az elismerés ellenére sem keltette fel a színházak érdeklődését. Négy évnek kellett eltelnie az újabb Kleist-mű, az Amphitryon című vígjáték kiadásáig. Az Amphitryon, egy Molière-darab átdolgozása, amely hidat teremtett két nemzeti irodalom között, Napóleon 1806. október 27.-i berlini bevonulása miatt csekély visszhangra lelt.A következő megmérettetés a Zerbrochner Krug ősbemutatója a weimari udvari színházban Johann Wolfgang von Goethe irányításával, aki a darabnak kétszeri elolvasás után „rendkívüli érdemeket“ tulajdonított. A weimari ősbemutató közönsége hosszúnak és tiltakozónak tartotta a művet, ami tartózkodást váltott ki a szerzővel szemben. Ezzel a félresikerült bemutatóval Kleist sorsa kortárs színpadi szerzőként megpecsételődött. A Penthesilea részleteinek erősen elidegenedett, pantomimszerű színpadraállítása 1811-ben Berlinben szintén megbukott a közönségnél, és Kleist politikai publicistaként sem aratott sikert. Az író életében az egyedüli sikertörténet a Das Käthchen von Heilbronn című színdarab bécsi bemutatója volt 1810. március 17-én. „Mindenesetre a publikum – mint általában végig a 19. században – sokkal jobban értékelte a darabot, mint a kritika, aki már a műfajt illetően is szkeptikus ellenállást mutatott.”

Forrás itt

Jól tudja, hogy remekműveket ír, de azt kell látnia, hogy ezek senkinek sem kellenek. A sikertelenség gyötri amúgy is gyenge idegeit. A nők körében sincs sikere. Elszántan készül a halálra, s ezt a véget egy tragikus szerelmi kalanddal akarja elérni. Több leánynak felajánlja, hogy kövessenek el közös öngyilkosságot. Végül akad egy hasonlóképpen zavart lelkű nő, aki szintén a közös halálban kívánja megtalálni a végső szerelmi gyönyört. - Kimennek egy Berlin közelében fák közt kéklő tóhoz. Ott Kleist katonaidejéből megmaradt pisztolyával előbb lelőtte a leányt, majd szíven lőtte önmagát is. - Ilyen szörnyűséges jelenetek olykor az ő drámáiban fordulnak elő.A mindössze 34 évre terjedő sikertelen élet után azonban szinte azonnal megérkezett a siker, majd a világsiker, amely máig is tart.

Hegedüs Géza itt

Ha valaki előtt fel kell tárnom a legbensőmet, mindig az iszonyathoz hasonló érzés fog el; nem azért, mert a bensőm fél a csupaszságtól, hanem mert az illetőnek nem tudok mindent megmutatni, nem tudom, és ezért tartanom kell attól, hogy a foszlányokból rosszul ért meg.

 

A fraktálok fogalmának felfedezője

Benoît B. Mandelbrot (Varsó, 1924. november 20. – Cambridge, Massachusetts, 2010. október 14.) lengyel származású francia-amerikai matematikus. A fraktálok fogalmának felfedezője, az általa köztudatba emelt Mandelbrot-halmazt róla nevezték el.

Élete

Mandelbrot Varsóban született egy Litvániából származó zsidó családban. Előre látva a lengyel politika alakulását családja 1936-ban, az akkor 11 éves Benoît-val Franciaországba menekült. A második világháború alatt a család Franciaországban élt. Mandelbrot 1944-től a lyoni Lycée du Parc, majd a párizsi Ecole Polytechnique tanulója.1947-1949 között a Kaliforniai Műszaki Egyetem, majd 1953-1954-ben a Princetoni Egyetem hallgatója, ahol Neumann Jánosnak volt a posztdoktori kutatója. 1955-ben feleségül vette Aliette Kagant. 1958-ban az Egyesült Államokba költözött és belépett az IBM-hez, mint kutató-munkatárs. 1975-ben alkotta meg és használta először a fraktál kifejezést a Les objets fractals, forme, hasard et dimension című dolgozatában. 1982-ben kibővítette és frissítette a fraktálokról szóló gondolatait a The Fractal Geometry of Nature című munkájában. 1987-ben nyugdíjba ment, és a Yale Egyetem matematika tanszékén folytatta kutatásait, ahonnan 2005-ben vonult vissza.

2003-ban Magyarországra látogatott és részt vett a VIII. Országos (centenáriumi) Neumann Kongresszuson.[3]2010-ben hasnyálmirigyrákban hunyt el egy cambridge-i hospice házban

Wikipedia