Feleky Sándor orvos, író

A kép csak illusztráció!

Feleky Sándor egyes helyeken Feleki Sándor (Lovasberény, 1865. október 31. – Budapest, 1940. szeptember 1.) orvos, író.

Feleky Hugó és Feleki Béla öccse 1865. október 31-én született Lovasberényben. Édesapjától, Feleki Miksától az orvosi hivatást, édesanyjától − aki kitűnően zongorázott - művészi hajlamát örökölte. A zenei tehetséget az urológus professzor is örökölte, aki dr. Fidelis néven zenét szerzett. Feleki Sándort 1890-ben avatták doktorrá, majd orvosi gyakorlatát a pesti izraelita kórházban kezdte meg, ahol a világhírű Stiller professzor mellett volt segédorvos. Ezt követően a VII. kerület, Erzsébetváros tisztiorvosi szolgálatát látta el 1935-ig. Tisztiorvosi hivatása egyik, az orvosok, gyógyszerészek, állatorvosok által használt kézikönyve lett az 1904-ben megjelent munkája, amely a Budapest egészségügyei érdekében alkotott rendeletek és határozatok címet viselte. Feleki Sándor költő és műfordító is volt, akit a Petőfi Irodalmi Társaság 1911-ben rendes tagjává választott. Az orvosi, közegészségügyi hivatás iránt elkötelezett költő nagy jelentőséget tulajdonított az ismeretterjesztésnek, a felvilágosításnak. Az egészségnevelés verses módszerét választotta több művében. A Népegészség című újság 1926. évi számában tette közzé "A vers a hygienie szolgálatában" című írását: "...A hygienie-oktatást már zsenge korban, az elemi iskolában kell elkezdeni, mégpedig versek formájában. Olvasó könyvekben, falon függő táblákon, gyermekújságokban a mese csillogó ezüstpapírjába göngyölve kell beadni a gyermekeknek az egészségre vonatkozó jó tanácsokat ezek - a verseket otthon elszavalva vagy a mesét elmesélve - még szüleiknek oktatói is lesznek, mert ezeknek lelkébe, agyába is belopózkodnak majd a behízelgő csengő- bongó verssorok. Mert valljuk be, ha a javulás fokról-fokra tapasztalható is, amiben nagy érdeme van az Országos Közegészségügyi Egyesületnek, a közönség egy részének - sajnos a hygiénével szemben semmi érzéke sincs. Áll ez a gyerekekre és a felnőttekre egyaránt. Mint tiszti orvosnak bőven van alkalmam kis tanulókat megkérdezni: mikor fürödtek? Akárhány csodálkozva nézett reám, hogy mi is az a fürdő. Igaz, hogy e szomorú állapotokban az elszegényedésnek is nagy része van. A gyermekeknek egy része piszkos kezekkel, maszatos arccal keresi fel az iskolát, s hiába való e tekintetben a tanító minden szigora. De a felnőttekkel sem vagyunk különben. Egyrészt a tudatlanság, a babona, másrészt a szegénység, a nehéz gondok és nemtörődömség miatt a hygiéne legelemibb szabályait sem tartják be. Emlékszem még gyermekkoromból, hogy falunkban tó vagy fürdő nem lévén, a lakók minden évben egyszer Pestre jöttek fel fürödni a Császárfürdőbe. Ilyenkor két jegyet váltott mindegyik, hogy két órán át ülhessen a fürdőben, s aztán - hogy rossz magyarsággal mondjam - egy évre "kifürödte magát". Feleki Sándor fent említett cikkében verseket is közöl. Jó tanács anyák részére ("rendelő intézetekben anyák között való kiosztásra szántam"), A fogak ("fogászati rendelőkben, kórházakban, ambulatoriumokban volna kiosztandó"), Arany ABC nagyoknak és kicsiknek ("olvasókönyvekbe, továbbá főleg falitáblákra ajánlom"), A legnagyobb kincs ("néplapokban és olvasókönyvekben való közlésre szántam"). 1937-ben megjelent kis füzetében[17] az élet minden területére ad hasznos tanácsokat higiénés és mentális tekintetben egyaránt. A rádióban nagy sikerrel felolvasott és a 40.000 példányban megjelenő ismeretterjesztő munkához dr. Lukács György ny. kultuszminiszter, a Népegészségügyi és Munkásvédelmi Szövetségének elnöke, írt előszót. Feleki doktor kiadványa nagy körültekintéssel ír az egészségügy minden területéről, a körömrágástól a TBC-ig kiterjed a figyelme mindenre. Többször visszatér a babonára, annak kártékony voltára.

Bővebben itt

„Szívesen kél, ha álmából zavarják,
És sohasem kérdi, mi a fizetés.
A pénz után ő sohse nyújtja karját,
A munka sok és a vagyon kevés…”

(Az öreg doktor). SZÁLLÁSI ÁRPÁD: FELEKI SÁNDOR (1865–1940) ÉS KÖLTÉSZETE itt

Az egri remete

Gárdonyi Géza (Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.

A múlt század negyvenes éveiben élt Bécsben egy magyarországi származású, Ziegler Sándor nevű lakatosmester. Munkája nyomán már jómódú polgárnak számított, amikor 1848-ban kitört a háború a császár és a forradalomra kelt magyar nemzet között. Ziegler Sándor választott, és hazajött Magyarországra, saját költségén fegyvergyárat szervezett a szabadságharc honvédei számára. Kossuth és Petőfi is nagyra becsülte hazafias hevületét és hasznos munkáját. A szabadságharc bukásával természetesen tönkrement. Ettől kezdve cséplőgépjavító mesterként hánykolódott uradalomról uradalomra. Akármilyen keveset keresett azonban, inkább magától vonta meg a falatot, de jó iskolákban taníttatta öt fia közül a korán értelmesnek mutatkozó Gézát, lehetővé téve, hogy a kitűnő sárospataki gimnáziumban, majd a nemrég Budapestté egyesült fővárosban végezze középiskoláit. Egyetemre azonban már nem tellett. Ziegler Gézából tehát csak tanító lehetett. Annak is indult.De a korán tehetséget eláruló fiú már diákkorában verselt, kezdő tanító korától kezdve prózát írt, hamarosan belekerült az irodalomba, ahol szinte azonnal észrevették. Magyar nevet akart választani magyarságtudatához, az apai negyvennyolcas emlékhez, a hazaszeretethez, amely nála kezdettől fogva azonos volt a népszeretettel. Történetesen Agárdon született, apja akkoriban éppen ott javította a mezőgazdasági eszközöket, és a közeli Gárdonyban anyakönyvezték. Innét vette a Gárdonyi nevet, amelyet felettébb népszerűvé tett, olyannyira, hogy mindmáig a legnépszerűbb, a legtöbbet olvasott magyar írók közé tartozik.

Bővebben itt

Gárdonyi emléktáblával jelölt agárdpusztai szülőháza, ma Gárdonyi Géza Emlékház

Két idézete

A természeti életet vizsgáló tudomány nem keres Istent, csak a természet titkait. S mégis ahogy ezeket fejti, folyton az Istent találja: lépésről lépésre közeledik hozzá. A tudomány bányászai ezek: sötétben indultak, apró lámpásokkal, s íme lassankint a világosság bányájában találják magukat. Minden csákányütésre új fény ragyog elő.

Az is elhibázása az életnek, ha minden munkánk és gondolatunk a vagyonszerzés. Gyűjtünk először azért, hogy a hét sovány esztendőre meglegyünk. Gyűjtünk aztán, hogy bőségben éljünk, azután hogy gyermekeinknek ne kelljen dolgozniuk, s még azután is gyűjtünk, mert megszoktuk, mert a célt elfelejtettük. Már nem azért gyűjtünk, hogy éljünk, hanem azért élünk, hogy gyűjtsünk. És gyűjtünk, gyűjtünk: nincs semmi gondolatunk, semmi vágyunk, cselekvésünk, csak a gyűjtés, a pénzszaporítás. Végre a halál lerántja a kezünket a pénzes zacskóról.

 

Tihanyi Lajos

Tihanyi Lajos (Budapest, 1885. október 29. – Párizs, 1938. június 11.) magyar avantgárd festőművész, a MIÉNK, a Nyolcak és a Ma műhely tagja.

Pályája

Tanulmányait az Mintarajziskolában és különböző magániskolákban végezte, négy nyáron át (1907–1910) Nagybányán festett, de nem tagolódott be az iskolába, a Szabad iskolán kívül festett. Bizonyos értékelések szerint lényegében autodidakta volt. (Életét siketsége nehezítette: szájról olvasott, s egyfajta torokhangon fejezte ki magát.[1]) A Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre (MIÉNK) II. tárlatán állította ki először képeit (1908). A magyar avantgárd egyik kiemelkedő alkotója. Egyik alapító tagja volt a Nyolcak csoportjának. Később csatlakozott az aktivizmus köréhez, a Ma (Kassák Lajos lapja) c. avantgárd folyóirat festőihez. Stílusa Cézanne-ból indult ki, és kubista irányban haladt. Hatott rá a fauvizmus és az expresszionizmus (Oskar Kokoschka) is. Művészetében a tárgyiasság és az analitikus formabontás feszültségeit kutatta.Az 1920-as évek végén Párizsban telepedett le és festészete nonfiguratív irányt vett. Legtöbb művét itthon a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, vannak képei a székesfehérvári Deák Gyűjteményben is.

Wikipedia

Dénes Zsófia: Tihanyi Lajos

Kétszáz mű: táblakép, grafika, tanulmánymappa - ebből áll Tihanyi Lajos hagyatéka. Néhány párizsi barátjának köszönhetjük, hogy halála után nem kallódott el. Hogy pedig a magyar képzőművészet Tihanyit megillető helyén számon tartja, az Bölöni György biztos ítéletének érdeme.Én ismertem jól ezt az értékes életművet, és ismertem jól magát Tihanyit. Kezdő újságíró éveim három legjobb barátjának, ő, a süketnéma festő, legjobb barátja volt: Adynak, Tersánszkynak és Bölöninek. Szerettük nagyon, mert olyan egyszeri volt. A legmagányosabb példány, magas művészi kivitelben. Vad őszinteségét, jellemtisztaságát és tehetségét mi, a barátai, nagyra becsültük.Alacsony, vékony fiú, aki agyhártyagyulladás után, amely tizenegy éves korában skarláttal együtt sújtotta, ha meg is izmosodott, sohasem lett testes emberré. A hallás és beszéd ideggócait a betegség elroncsolta. Mégis megértett minden szót, ha látta a szájmozdulatot, mert rendkívül értelmes, eleveneszű volt. És bizonyos furcsa torokhangon szavakat is kiejtett, amiket megértettünk valamennyien, mert ezt a gégetornát szintén megtanulta. Még hangversenyekre is eljárt, mivel minden művészet érdekelte. Párizsban, például, gyakran a filmklubok föld alatti hangversenytermébe. A zene úgy jutott be hozzá, hogy az előtte álló széktámlára tapasztotta két puszta tenyerét, ilyenformán fogta fel a hanghullámokat - ahogy a rezgések érzékenységét megütötték. Soha másról ilyen csodát nem hallottam.De legközvetlenebbül, természetesen, a látás hatásai érték. Mintha süketnémasága egyenesen arra képesítette volna, hogy a látott élmény elhatalmasodjék rajta. Az első pillanattól az utolsóig antiakadémiát festett, mindent a legegyszerűbbre redukált, mindenben csak a felépítés lényegét fogadta el, azt, amit egyénileg látott olyannak. Ez a leegyszerűsítés és egyben felépítés - sokkal kevésbé színekkel, mint inkább vonalakkal, illetve szerkezet- és formahangsúllyal - annyira erőteljes nála, hogy ez adja meg művészete szépségét. Mert köznapi (vagy mondjam-e: múltbéli?) értelemben szépség őnála épp úgy nem terem, mint másutt sem az avantgarde-ban.Az ő képmásai, bizony, nem szolgálják az emberi hiúságot, holott ő előszeretettel portretista. Valamennyi közelebb áll a karikatúrához, mint az el nem kötelezett emberábrázoláshoz. Éppenséggel azért, mert Tihanyi elkötelezte magát, hogy úgy örökíti meg modelljét, illetve bármely témáját, ahogy azt belül látja. Fanyarul, szigorúan, keményen, irgalom nélkül. Önmagával a legkegyetlenebb. Akárhányszor valóságos szörnyet lát önmagában, és ezt mohón, fenntartás nélkül veti papírra, vagy varázsolja vászonra. Az ő egyéni hiúsága áttételt produkál, hogy csak az alkotás kiválóságában mutatkozzék meg. És így éljük át, hogy az ő csapás-sújtotta élete, a süketnémaság falai közé zárt magányossága vonaglik át egész alkotásán, de művészi felemelkedésben, és ezért megejtőn. Tehetség szól a művéből, igenis: szól, tisztán kiejtett szóval, amilyenre hangberendezése gyermekkorától nem volt képes.És mert nem sok ilyen következetes harcot megvívott és ilyen könyörtelenségig őszinte úttörő-művésze van piktúránknak, azért olyan fontos kultúr-eredmény, hogy a Párizsban feldobott kő végül visszahullott magyar talajra. Tihanyi hagyatéka bevonult a Nemzeti Galériába. Oda, ahová való.

Forrás: Dénes Zsófia: Úgy ahogy volt és..., Gondolat Kiadó, Bp., 1981, 174-176. oldal

Az utolsó mecénás

Hatvany Lajos, hatvani báró (1897-ig Deutsch, 1917-ig Hatvany-Deutsch) (Budapest, 1880. október 28. – Budapest, 1961. január 12.) író, kritikus, irodalomtörténész, Kossuth-díjas, az MTA tagja; "az utolsó mecénás".

Magyarország királyság volt, de a király az osztrák császár volt és Bécsben lakozott. A hatalom java a nagybirtokos arisztokráciáé volt, a közhivatalokban jórészt nemesi családok fiai ültek, de a gazdasági, tudományos, művészeti-irodalmi világban felnőtt melléjük a polgárság. Budapest és mellette néhány nagyobb vidéki város rohamos fejlődéssel formálódott nyugat-európai arculatúvá. A régi urak leszármazottai is liberális elveket hangoztattak, a polgárok magasabbra jutott rétegei pedig igyekeztek életformában utánozni a tisztelt nemesi hagyományt: a nagyon gazdagok az arisztokratákat, a középgazdagok a dzsentriket. Ez volt a öntetszelgő, hangzatos és látványos millennium fél évszázada, amely a kiegyezéstől az első világháború tragikus végéig tartott, vagyis 1867-től 1918-ig. Ennek a lendületes polgárosodásnak lelkesítő fényei és nyomasztó árnyai voltak: sok mindenben fénykor volt, sok mindenben komor jövők kiindulása. A felemelkedő hazai polgárság mindenképpen megváltoztatta a társadalom szerkezetét is, arculatát is a gazdasági életben és a kultúrában egyaránt. Ennek a magyar polgárságnak a felső, a közép és az alsó rétegekben jelentős tömege zsidó volt. Zsidók ugyan a kezdetek kezdete óta éltek Magyarországon, sorsuk általában elviselhetőbb volt, mint a korábbi évszázadok Európájának legtöbb országában, de a XVIII. század végső negyedéig — a felvilágosodás szellemi előretöréséig és II. József emberi jogokért küzdő uralmáig — lényegében megtűrt idegennek számítottak. És habár színmagyar környezetben, a Duna—Tisza közén és az Alföld tiszántúli vármegyéiben már régóta magyarul beszéltek, többségükben csak a XIX. század első felében váltak nyelvükben és tudatukban magyarokká, és csak 1848 forradalma emelte őket polgári-állampolgári rangra. A nemesi-jobbágyi Magyarországon azonban a történelmi fejlődés olyan szükségessé tette a polgárosodáshoz nélkülözhetetlen polgárságot, hogy aki alkalmasnak bizonyult az ipar, kereskedelem, közlekedés és az ezekhez nélkülözhetetlen értelmiségi feladatokra, annak a kiegyezéstől fogva tág tere nyílt a tevékenységre, érvényesülésre, gazdagodásra, társadalomalakításra. A nemesi életformából átváltani polgári tevékenységekre ugyanolyan nehéz volt, mint paraszti sorból felemelkedni a fejlettebb-bonyolultabb városi életformákhoz. Tehát a vákuum szükségszerűen beszívta az alkalmas német (sváb), szláv (szlovák, szerb) és zsidó tömegeket. Ezek persze magyar polgárrá válva nemcsak nyelvükben, de érzelmükben, vágyvilágukban is igen hamar azonosultak a magyar nemzeti léttel. Ahol pedig a polgárosodó társadalomban elevenen tovább él az örökölt történelmi emlékek értékrendje, ott a nemesi címet és jelleget tisztelő polgár maga is szeretné nemesnek tudni magát, az arisztokrácia mellé felgazdagodó nagyiparos, nagykereskedő, nagybankár áhítozik a mágnás címekre, igazi mágnások társaságára. A hatalom pedig királytól lefelé magát annyira liberálisnak tudja, hogy méltányolja ezt az igényt. 1867 és 1918 között több mint 280 zsidó vagy zsidó származású család emelkedik a magyar nemesek közé, és ezek között 26 família kapja meg az arisztokratát jelentő báróságot. Akadt e fölemelkedettek közt nagy hírű orvosprofesszor is, volt olyan író-műfordító is, aki nagy közéleti pályafutása elismeréseként került a magyar arisztokrácia társadalmi magasságába, de a legtöbbjük olyan ipari, kereskedelmi vagy pénzügyi egyéniség volt, aki tehetségével jelentékenyen hozzájárult a magyar gazdálkodás világszínvonalra emelkedéséhez. Ilyenek voltak a Hatvani Cukorgyár tulajdonos unokafivérei: Deutsch Sándor, József és Béla. Azt a gyárat Hatvanban még a múlt század derekán nagyapjuk alapította: „Deutsch I. és fia” néven jegyezte be a cégbíróság, családi tulajdon volt, a fiúk után az unokák örökölték, és ők hárman nemcsak az ország legnagyobb édességipari vállalatává növelték, hanem új vállalatokkal bővítették, hozzácsatolták az ország egész cukoriparát, és termékeiket versenyképessé tették egész Európában. A hatvani cukor Monarchia-szerte tekintéllyé lett, és jelentősen hozzájárult az egész magyar gazdaság fejlődéséhez. 1908-ban királyi adománylevél az unokatestvéreket bárói rangra emelte, családnevük elé kapták a „hatvani” nemesi előnevet. Hamarosan családnevüket is erre magyarosították, s minthogy valóban már nemesek voltak, az „i”-re végződő vezetéknevet „y”-nal írhatták. Fiaik és leányaik így örökölték a magyar kultúrában oly sokszínűen szereplő „Hatvany” nevet. A műveltség, a kultúra ugyanis már a nagyapák kora óta otthonos volt a cukorgyárosok között. És míg a gyárak meg az óriási vagyon egészen a második világháború végéig és a régi világ összeomlásáig a család birtokában maradt, az ivadékok nem is kis része fontos szerepet töltött be a XX. század első évtizedeinek magyar kultúrájában. A nagy szervező és üzletember Sándor legidősebb fia volt Hatvany Lajos. Őróla van szó a következőkben. De nem lehet elhallgatni, hogy az ő legidősebb öccse, Hatvany Ferenc a századelő egyik legérdekesebb, igen egyéni képzeletű festőművésze volt, aki sajátos átmenetet teremtett a színpompás romantika és a modern látomásosság között, és amúgy mellékesen a kor egyik jelentékeny műgyűjtője és művészeti szakértője lett. Legifjabb öccse, Hatvany Bertalan pedig — miközben ő volt a nagy cég irányító gazdasági szakembere, nemzetközi hírű orientalista — a keleti kultúrák, nyelvek és néprajzi ismeretek tudósa — volt, és bátyjával versengve tanáccsal és pénzzel támogatta a modern magyar költészetet. Józsefnek pedig Hatvany Lili volt a leánya, ez a csevegő hangú, ironikus kritikájú, egy időben méltán nagyon népszerű író-újságíró. Ez a családi háttér Hatvany Lajos írói, kritikusi, irodalomtörténészi, államférfiúi, irodalomszervezői és irodalompártolói életéhez. Nélküle egyszerűen nem lehet elbeszélni századunk magyar irodalmi életét.

Folytatás itt

 

Yosihiro Francis Fukuyama

Yosihiro Francis Fukuyama (Chicago, Illinois, 1952. október 27. –) amerikai filozófus, politikai közgazdász és író.

Tanulmányai

A Cornell Egyetemen szerzett B.A. fokozatot klasszika-filológiából, majd a Harvard Egyetemen Ph.D. fokozatot politikatudományból. A cornelli években került kapcsolatba a Telluride Association nevű, fiataloknak képzési programokat szervező non-profit szervezettel, ahonnan olyan neves értelmiségiek kerültek ki, mint a Nobel-díjas fizikus Steven Weinberg és a külpolitikai és védelmi szakértő, majd botrányos körülmények közt eltávolított Világbank-elnök Paul Wolfowitz.

Nézetei, munkássága

Korábban neokonzervatívnak tekintett gondolkodó, aki támogatta az amerikai erőfeszítéseket az iraki diktátor Szaddám Huszein eltávolítására, később azonban eltávolodott az amerikai neokonzervatív irányzattól, amely szerinte túl militaristává és erőszakossá vált. Jelenleg a nemzetközi politikai gazdaságtan professzora és a Nemzetközi Fejlesztési Program igazgatója a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézetében (Paul H. Nitze School of Advanced International Studies).

Forrás itt

Fukuyama az emberiség történelmét egy lineáris fejlődési folyamatnak látja, amely a modern természettudomány és a technika fejlődésének hatására elérkezett arra a pontra, ahonnan már visszafordíthatatlan változásokat tudhat maga mögött, s amelyet egy esetleges katasztrófa is csak ideig-óráig tudna eltüntetni. Ez az emberi életvilágot gyökeresen átalakító változássorozat a XVI–XVII. századi Európából indult ki az úgynevezett mechanizmus, vagyis az anyagi világgal kapcsolatos tudás folyamatos bővülésének következtében. Az új módszeren alapuló természettudományos ismeretanyag meghatározott irányú történelmi változásokat indított el. Egyrészt az alkalmazott technikai fejlesztések kiváltotta katonai fölény révén, ami racionális államszervezetre, központosításra, nemzeti egység megteremtésére, egységes adó- és jogrendszer megalkotására stb. ösztönözte az államokat. Másrészt a modern természettudomány a gazdasági fejlődés előidézésével is meghatározott irányba tereli a történelem menetét. Az iparosítás, a technika intenzív alkalmazása a gazdasági élet racionalizálását követeli meg, nyomában modern bürokratikus apparátus, munkaerőpiac, városiasodás, vagyis a társadalom egészének struktúraváltozása következik be. Tehát a katonai vetélkedés és a lehetséges jobb életszínvonal elérése hasonló modern urbanizált és racionalizált munkaszervezésre épülő gazdaságot hozott és hoz létre.

A történelem gyermekei itt

 

Szakonyi Károly

Szakonyi Károly (eredeti neve: Németh Károly) (Budapest, 1931. október 26. –) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, drámaíró, dramaturg.

Rendkívül tevékeny az irodalmi élet szervezésében is. 1977-től 1982-ig a Kortárs, 1989–1991-ben az Új Idő szerkesztőbizottságának, 1990–1991-ben az Új Írás Tanácsadó Testületének a tagja, 1993-tól a Lyukasóra címzetes kiadója, szerkesztőségi tagja. Az irodalmi élet résztvevőinek elismerését, bizalmát fejezik ki testületi, kuratóriumi megbízatásai. 1962-ben vették fel a Magyar Írók Szövetségébe és az Irodalmi Alapba; a hetvenes évek elejétől az Írószövetség választmányában, majd a drámai szakosztály vezetőségében tevékenykedett, az utóbbi években annak elnökeként. A hetvenes évek elejétől két évtizedig részt vett az Irodalmi Alap vezetésében. A hetvenes évek végétől tagja a Kazinczy-díj kuratóriumának, majd a Szabó Lőrinc Alapítvány kuratóriumának. 1992-től a Domján Edit Alapítvány kuratóriumának elnöke. Részt vett a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kollégiumában, majd a Páskándi Alapítvány döntéshozó testületében. Évekig tagja volt a Kossuth-díj Irodalmi Albizottságának, 1996-tól 2013-ig a Magyar Művészeti Akadémiának, s máig tagja a Francia Drámaírók Szövetségének (Société des Auteurs et Compositeurs Dramatique).

Bővebben itt

Az ember mindenhová elér, mindent kikutat. Ott akar lenni mindenhol. Hegyen, tengeren, lakatlan szigeten, az űrben a csillagok között. Most már felszállnak a Holdra. De azért, ha kinn ülsz a küszöbön, a sötétedő ég alatt, mégiscsak azt érzed, hogy kicsiny vagy, parányi, semmiség.

Sokféle dicsőség lehet az életben, de mind kisebb értékű annál az egynél, amely a gyermeki hit és merész álmodozás örökös megőrzését jelenti. (...) Ostobaságból és hiúságból (...) elhagyjuk gyermekkorunk álmait, melyeket áttetsző gyémántokként hozunk magunkkal az ismeretlenségből. Mindenki ilyen ragyogó, tiszta gyémántot hoz magával, mely később gazdaggá tehetné őt, s ekként gazdag lenne a világ is. De a gyémánt látszatra egyszerű, könnyen hihetjük, hogy mihaszna üvegdarabkával játszadoztunk, különösen azért, mert az emberek valaha elkezdték gyűjteni a színes kacatokat, melyek gyönyörködtetik a szemet tarkaságukkal, s emiatt értékesebbnek tetszenek. Mihelyt mások kezében ilyet látunk, szégyelljük színtelen játékszerünket, eldobjuk, és igyekszünk, hogy nekünk is olyan tulajdonunk legyen, mint a többinek. Sok idő eltelik, míg rádöbbenünk, milyen értéket szórtunk el.

A vesztfáliai béke

"Hogy ezt a békét és barátságot őszinteséggel és buzgalommal ápolják, és őrizzék meg, és mindegyik párt cselekedjen a másik fél hasznának, dicsőségének és előnyeinek érdekében; így minden oldalon virágzó békét és barátságot lássanak a Római Birodalomban és a Francia Királyságban, jó és hithű szomszédságot ápolva.”

(Részlet a vesztfáliai békéből)

1648. október 24-én, Osnabrück és Münster városában kötötték meg a hadviselő felek a harmincéves háborút lezáró egyezményt, melyet az utókor vesztfáliai béke néven őrzött meg. A szerződés, mely jelentősen átrajzolta Európa térképét, tartós fegyvernyugvást ugyan nem hozott, ám mégis meghatározta a kontinensen évszázadokon át folytatott hatalmi politika alapelveit, és lerakta a modern diplomácia alapjait.

Bővebben itt

Harmat Árpád Péter  A vesztfáliai béke

A vesztfáliai békeszerződéseket 1648-ban több részletben kötötték meg. A Habsburgok a hollandokkal és a svédekkel Osnabrückben, a franciákkal és a birodalom protestáns fejedelmeivel Münsterben írták alá a békeszerződést. A békekötés révén valódi európai nagyhatalommá vált Franciaország, Svédország és Brandenburg, melyek jelentékeny területekkel gazdagodtak. (Svédország megszerezte a Balti-tenger német partvidékét, Franciaország megkapta Elzászt, Brandenburg pedig a Balti-tenger partján kapott pomerániai területeket.) A Német-Római Császárság teljesen átalakult: 296 önálló fejedelemségre, és számtalan önálló városra oszlott. Ezzel a császári hatalom végképp névlegessé vált. A Habsburgok vereségüket követően kelet felé fordultak, és Magyarország, illetve Erdély teljes megszerzésével próbálták kárpótolni magukat (1699 – Karlócai béke után Magyarország Habsburg bekebelezése.) Az osztrák és cseh tartományokban felszámoltÁK a rendiséget, ami lehetőséget teremtett számukra az abszolutizmus kiépítésére! A vesztfáliai béke fontos része volt, hogy Európa uralkodói elismerték a birodalomból kiszakadó Svájc, és Hollandia önállóságát.

Forrás itt

 

Komédiás dal

Zerkovitz Béla (Szeged, 1881. július 11. – Budapest, 1948. október 23.) népszerű sanzon- és operettszerző, a századforduló utáni magyar kuplé- és sanzonszerzők egyik legjelentősebb alakja.

Zekovitz mára ismeretlen idehaza

Az operett, főképp az új magyar operett, annak ellenére, hogy nemzetközi kitekintésben jelentős sikereket mondhat magáénak, itthon a lesajnált műfaj kategóriájába tartozik. A kommunista ideológia a polgári értékek hű leképeződésének tartja, és csak hosszú folyamat részeként válik a "tiltott" kategorizálásból a "tűrt" kategóriába sorolható műfajjá. Ez alól a kategórizálás alól, olyan operett művek kapnak feloldozást, amelyeket némi ideológiai felhanggal lehetett a pártellenőrzés felé, eladhatóvá tenni, és a nagyközönségnek bemutatni. Ilyen egyebek mellett, az urizálást kikarikírozó "Mágnás Miska", vagy ugyancsak a dzsentri világ karikatúrájává tett "Csárdáskirálynő". Ezek nyitották a sort meg a többiek elött, azzal, hogy bizonyos művek egyáltalán nem kerülhettek, a repríz sorozatba szinte soha. Magát a műfajt, a korabeli pártitészek, bértollnokok "polgári giccs" - ként aposztrofállják. Mára az angol-amerikai musicall-ok özönében, a teljesen hazainak tekinthető műfaj elhalásáról beszélhetünk. A Hont szerkesztette Színházi Kislexikonban említést se tesznek Zerkovitzról, az Operettek könyve (1960) is jobbára felsorolásként tesz említést róla, kimarad a Filmlexikonból is 1972-ben, mint annyi más helyről is. A sokat kritizállt szcenáriumok angolszász, vagy amerikai felhanggal már nem giccsesek, musicall hangszerelésben, a kornak megfelelő rock-os hangzásban, mára az elfogadott műfajjá válnak. Sőt a hazai, historikus rockopera műfaja is megveti a lábát, de a hungaricumként tekinthető, Magyar Operett, egy-egy felújítást leszámítva nem vagy alig nyerhet teret, a magyar színpadokon. Ma azonban az anyagi korlátok közé szorított színházak egyre többet nyúlnak a régi kasszasirekhez, így néha Zerkovitz is előkerül. Zerkovitz Béláról magyar nyelven, magyar szerzőtől, önálló könyv, tanulmány nem jelent meg halála óta, miközben szerzeményei, örökzöld dallamai, a rádói, televízió showműsorainak állandó és visszatérő elemeit adják, és slágereit számtalan átdolgozásban hallhatjuk, a korszerű digitális felvételeken ma is.

Forrás itt

Bessenyei Ferenc: Komédiás dal itt

 

Hulló levelek

Kozma József, Joseph Kosma (Budapest, 1905. október 22. – Val-d’Oise, La Roche-Guyon, 1969. augusztus 7.) magyar zeneszerző, a francia sanzon megújító mestere.

Életpályája

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert és Weiner Leó tanítványa volt. Zeneszerzés és karmester szakon végzett. 1926 és 1928 között a budapesti Opera korrepetítora volt. Közben avantgárd táncszínházakban dolgozott, Madzsar Alice mozdulatművészeti együttesének házikomponistája, és a Zeneakadémia kistermében rendezett Cikcakk-estek karmestere volt. 1929-ben ösztöndíjat kapott a berlini 
Operába, ám otthagyta a karmesterséget és Brecht vándortársulatához csatlakozott. Együtt dolgozott Hans Eislerrel és Kurt Weill-lel, akik nagy hatással voltak rá. Ekkor alakult ki ars poétikája: elkötelezett zenét akar írni, nála majd a filmzene sem lehet pusztán szórakoztató zenekíséret. 1933-ban költözött Párizsba (a francia állampolgárságot 1949-ben kapta meg), ahol Lys Ganty kísérője lett. Megismerkedett Jacques Prévert-rel, akinek verseire több mint 80 dalt írt, ám ezeket 1945-ig nem énekelhették nyilvánosan. A háború után viszont a Fréres Jacques, Yves Montand, Germaine Montéro, Cora Vaucaire és még sokan mások tűzték műsorukra a dalait, melyekből több világsiker lett. Írt dalt Apollinaire és Carco verseire, dolgozott Desnos-val (La Fourmi) és Queneau-val - az ő verseire írt dalok Juliette Gréco előadásában lettek világhírűek. Leghíresebb szerzeménye a Hulló levelek franciául, Edith Piaf és Yves Montand előadásában híressé vált Les feuilles mortes, angol fordításban Autumn Leaves, Oscar Peterson zongorajátéka tette a 
jazzvilágban is hallhatatlanná Kozma Józsefet. Filmbe csak egy dalt komponált: Florelle dalát Prévert versére Jean Renoir Lange úr vétke című művébe 1936-ban. Marcel Carné Jennyjének főcímében jelenik meg először a neve. Ezután Renoirral dolgozott: ő írta meg az Állat az emberben számára a „sínek szimfóniájá”-t, és ő hangszerelte és állította össze a Marseillase és A játékszabály klasszikus zenéjét. A háború után igyekezett szabadulni az 1930-as, 1940-es évek bevált „megzenésített főcímdal” konvenciójától, varieté- és kocsmaélményeit vitte a vászonra. Igazi népzenét, utcai dalokat írt, amelyek a hétköznapok valóságában gyökereznek, mégis finom költőiség fonja át őket - ideálisan folytatják Jacques Prévert dialógusait. Dalaiban a hagyományos kuplé/refrén szerkezetnél nagyobb szabadságot biztosított a szövegnek, hangszerelését forradalminak tartották a maga korában.A filmzenéken kívül írt balettzenét, baletteket és pantomimeket Marcel Marceau-nak 1952-től, színpadi és kísérőzenét Jean-Paul Sartre darabjaihoz, zenekari, kamara- és vokális műveket, modern operát: A lyoni takácsokat Berlinben mutatták be 1959-ben; az Elektronikus szerelem bemutatója Párizsban 1961-ben, Budapesten pedig 1963-ban volt, a Huszárokat 1969-ben Lyonban, Fel, torreádor! című operettjét 1965-ben Győrben mutatták be. Carné Juliette, avagy az álmok kulcsa című filmjébe írt zenéjéért 1951-ben Cannes-ban megkapta a legjobb filmzene díját. Dalait a filmek tették népkinccsé. Máig leghíresebb és legtöbbet játszott sanzonjait Prévert-rel írta.

Wikipedia

 

Zsolnai Hédi: Hulló levelek ( A két szemét még most is látom) (Les Feuilles Mortes) itt

 

Az élet egy befejezett, kész feladat

Krúdy Gyula (Nyíregyháza, 1878. október 21. – Budapest, Óbuda, 1933. május 12.) író, hírlapíró, a modern magyar prózaírás kiváló mestere

Különös, a magyar irodalomban egyedülálló művészet a Krúdy Gyuláé. A hangnem, az írói magatartás avatja azzá elsősorban. Valóság és illúzió, jelen és múlt, pontos megfigyelés és impresszionista látomás, ősiség és modernség, nemzeti és egyetemes emberi, realista látás és romantikus hangulat - együtt, egyszerre van jelen a Krúdy-regényékben, Krúdy-novellákban.Talán leglíraibb epikusa a magyar irodalomnak. Akár írói önvallomásnak is felfoghatjuk egyik, a művészi ihlet pillanatait felsejdítö emlékezését. „A lélek - írja Krúdy - észrevétlenül és tudatlanul komponál meséket, melyekből mint földöntúli zene csendül elő a hullámmormolás, a nyírek susogása és a víz felől kerekedő esti szellő danája, mintha ezer fátyolszöveten át hallgatnánk túlvilági szellemek muzsikáját, s elmosódottan, halkan szűrődik a légen át egy távoli faluból az esti harangszó."Különösen az Ezeregyéjszaka meséiből kölcsönzött hőse, Szindbád vándorlásainak színtereihez illenek az ilyen lírai hangulatok. Ismeretlen városkákban, isten háta mögötti helyeken, a múltat mozdulatlanul őrző házakban, ódon sikátorokban, elfelejtett emberek között találkozunk Szindbáddal; csendes őszi délutánokon, pirosló alkonyaiban, hófúvásban. A vörös postakocsi ilyen és hasonló helyekre viszi el különc utasait, időben és térben nehezen körülhatárolható, olykor sejtelmes világba.Műveinek felépítése is ilyen, „áldott rendetlenség" jellemzi őket. Hagyományos műfajkategóriákkal nincs mit kezdenünk, másként kell ráéreznünk nyelvezetének, stílusának különleges ízeire. A Krúdy-regény, a Krúdy-novella - némi túlzással szólva - inkáb líra, mint epika. A cselekmény, a történés nem fontos, még kevésbé ragaszkodik az író szokványos szerkezeti sémákhoz. Anekdotázása is más, mint a Mikszáthé, lekerekítés helyett feloldás jellemzi. Őt magát parafrazálva: művei olyanok, mint azok a dalok, amelyeket sohasem énekelnek végig. Mintha egy pillanatnyi érzés, pillanatnyi hangulat váltaná ki az ihletet, mintha mindenféle kiszámítottság nélkül szőné szabálytalan történeteit, bánnék hőseivel, és mintha csak véletlenül tenne pontot történeteire. Azaz: mintha be se fejezné őket. Emlékezzünk: Ady - A vörös postakocsiról írva - Krúdynak a műfajszabályok ellen elkövetett „pompás kihágásáért" is lelkesedett.Minduntalan fel-feltörő emlékek késztetik Szindbádot arra, hogy csak úgy útra keljen, hogy bebarangolja múltba vesző emlékeinek színtereit. Lírai hősök Krúdy alakjai, még pontosabban: új típusú lírai hősök. Cselekvés helyett inkább átélnek egy-egy helyzetet, egy-egy hangulatot. Nem arra figyelünk, ami velük történik, hanem inkább arra, amit belsőleg átélnek. Arra, amit egy régi, messzeségből felsejlö, már-már elhomályosodó emlék, emlékfoszlány, egy régen látott tárgy, arc bennük felidéz. Van eset, hogy ez a líraiság fordított úton teremtődik meg: ilyenkor a hős önmagába mélyedése, álmodozása kelti életre a hajdan volt valóságot. Ezért van az, hogy Krúdy szinte belefeledkezik az ilyen helyzetek kínálta hangulatokba. A történet a hangulatnak van alárendelve, s a színfoltok egybemossák az egyébként sem határozott kontúrokat. Nyelvi eszközeinek (jelzőinek, hasonlatainak) is ez az elsődleges szerepe. A Hét Bagolyban „kemény tekintetű falusi asszonyságok mellett strucctollas kalapú, széláramlásként járó szép színésznők léptek be a pezsgőspohár alakú gázlángok alá", „Szakállnövesztő" csendről, „jégszürke" öregekről, „ásító" unalomról olvasunk. Az üde cselédlány úgy alszik, mint szakasztóban a téli alma, a hold pedig mint pávaszem virraszt a halott világ felett. Mintha minden csak azért történnék, hogy hősét (és olvasóját) beleringassa valamilyen hangulatba, hogy az emlékezés hol megszépítő, hol fanyar-nosztalgikus légkörében támadjon fel ismét a múlt, a valóságban is megélt - vagy csak vágyott - élet. Az ilyen hangulatok babonázzák meg Krúdy olvasóit, Ady az érzelmek eme finomságáért nevezte annak idején „könnyes, drága, gyönyörű könyv"-nek A vörös postakocsit.Krúdy egy új elbeszélő stílus kialakítója is. Nem úgy epikus, mint a nagy elődök, mint Jókai vagy Mikszáth. A mese másodlagos számára, a cselekményt gyakran szakítják meg lírai kitérők, sőt a történés gyakran lírába csap át. Mikszáthnál a külön anekdotikus történetek epikus módon kapcsolódnak egymáshoz, Krúdynál líraian, hangulatilag. Ez a líraiság lehet a lélektani megvilágosítás eszköze (nagy regényében Az asszonyságok díjában például), de jelen van líraian megragadott környezet-, illetve korrajzaiban is. Amikor ismét beleülteti különc utasait a kopott batárba, a megjelenített tárgyi valóság, a környezetfestés jelképesen érzékelteti az írói szemlélet változását: „A tar őszi gallyak elsodorták a postakocsis büszke kürtökalapját, félni lehetett, hogy a kerék felmondja a szolgálatot. Ősz van, messzi tájon ásít a bánat és unalom; az árok fakó bokrain versenyt fut a vörös postakocsi árnyéka, míg egyszer végképpen eltűnik az árnyék."

Kozma Dezső Forrás  itt

Két idézet tőle

Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá, s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy "én drága jó feleségem!"; vagy pedig egy napra vagy egy órára elővenni, azután kirúgni és kiszellőztetni a szobát, s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban