John Galsworthy

Minden érzelem annyit ér, amennyi áldozatot hajlandóak vagyunk hozni érte.

John Galsworthy (Kingston upon Thames, 1867. augusztus 14. – London, 1933. január 31.) angol író és drámaíró, irodalmi Nobel-díjas.

1904-ben Angliában megjelent egy „Szigeti farizeusok" című regény (magyar fordítása „Szigeti képmutatók" néven ismert). Szerzője, John Galsworthy, akkor harminchét éves londoni ügyvéd volt, akit mint a tengerészeti jog szakemberét ismert az üzleti világ. Jogászi tevékenységét azonban már 5-6 éve alig folytatta, mert egy regénye és néhány, folyóiratokban megjelent verse eléggé sikeres volt, és tudatosan készült a hivatásos írói életformára. Anyagi helyzete nem igényelte a szakadatlan kereső tevékenységet. Dúsgazdag nagypolgári családból származott, öröksége biztosította a gondtalan életet. A „Szigeti farizeusok" pedig előbb otthoni, majd hamarosan irodalmi világszenzáció lett. Minden olvasó és minden kritikus egyértelműen érezhette, hogy itt egy nagypolgár hitelesen ábrázolja és mértéktartóan bírálja az angol nagy polgárság életformájából következő szükségszerű hazugságokat. Ez a bírálat nem ridegen szatirikus, inkább enyhe mosollyal ironikus. Aki találva érezhette magát, az sem sértődött meg, hanem csak bólintott és azt gondolta: „Hát bizony, ilyenek vagyunk. De hogyan is élhetnénk másképp!" - A kívülállók, a szerényebb módú polgárok meg a külföldiek némi tisztelettel olyasmit gondolhattak: „Jó nekik, hogy így élhetnek."
Szerb Antal Galsworthy egész életművét "a nagyburzsoázia múzeumának" nevezte.

Bővebben itt

Babits Mihály összefoglaló jellemzése szerint „Alig képzelhető író, Galsworthynál, egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű, és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta"

Idézetek tőle

Egy korszak minden formáját, ízét, színét visszaadni - erre egyetlen regényíró sem képes, még kevésbé e sorok szerény szerzője: de az a próbálkozás, hogy legalább egy keveset megragadjon a szelleméből, kétségtelenül ott lappangott gondolatai hátterében, amikor tollat ragadott.

Az a kor, mely nem tudja, mit akar, de azt a semmit bőszülten akarja, csak mosolyra késztethet, jóllehet méla mosolyra.

Schöpflin Aladár: ÉLETRE-HALÁLRA

John Galsworthy tragikomédiája a Nemzeti Szinházban

Galsworthy inkább fajokban, osztályokban, csoportokban látja az embereket, mint egyénekben. Megmutatja az osztályba zárt ember súrlódásait saját osztálya érdekeivel, előítéleteivel és erkölcseivel, a többi osztályokkal s azok egyéneivel s ezekből a súrlódásokból alakítja ki az egyes emberek sorsát. «Az egész élet harc a fejlődés különböző fokán álló, különböző pozíciójú, különböző társadalmi befolyású és vagyonú emberek között. Csak az a fő, hogy a játéknak meglegyenek a szabályai és hogy ezeket betartsák» - mondja darabjának egyik alakja, Hillcrist, a vidéki gentleman s ezzel kifejezi nemcsak a maga életfilozófiáját, hanem az íróét is.A regényben ezt a felfogást szerkezetileg is keresztül lehet vinni, drámában már sokkal bajosabban, mert dráma csak egyének súrlódásából, nem fajokéból alakul ki. Innen származik Galsworthy drámájának szerkezeti egyenetlensége: osztályok összeütközéséből indul ki s ez a széles keret egyesek harcává szűkül össze. De - s ez jellemző - mennél jobban összeszűkül, annál jobban megtelik drámával a szinpad.Az arisztokrata hosszú generációk alatt tanulta meg az élni-tudást, ismeri a játék szabályait, be is tartja, ameddig lehet, de ha a harc bőrre megy, minden eszközt felhasznál, hogy felül maradhasson. Lenézi az új gazdagot, mert még nem tudja a játék szabályait, megsérti gőgjével s mikor ez a kényelmében, megszokott finom úri életében támadja meg, küzd ellene a végsőkig, ott támadja meg, ahol legérzékenyebb, a családi életében. Legyőzi, de maga is megsebesül: le van sujtva, mert meg kellett sértenie a játék-szabályokat. «Mi az, ami felszabadul bennünk, ha elkezdünk harcolni, ami azzá teszi az embert, aminek nem tartotta magát? Akárhogy kezdi az ember, mindig életre-halálra végződik» - mondja a végén, győzelme után Hillcrist. A harcban tehát nincs igazi győztes.Különös az, hogy Galsworthy alakjai semmit sem csinálnak közvetlenül maguk, mindenre van közvetítőjük. Ahogy a harc kiinduló pontját adó birtokárverésen a két szembenálló fél nem maga, hanem közvetítők útján árverel. Hillcrist maga nem tesz semmit a parvenű Hornblower ellen, a harcot hidegen gőgös felesége intézi asszonyi könyörtelenséggel, ismét közvetítő, a mindenre kész eszköz, Dawker útján. Asszony, tehát asszonyra szegzi fegyverét: kikutatja, hogy Hornbowler menye leánykorában becstelen életet élt s ezzel a titokkal szorítja rá a hurkot a parvenű torkára. S jól céloz: a parvenűnek legsebezhetőbb pontja a család, a fia, akinek feleségéről van szó, a magzat, melyet a bűnből jött, de szerelemben megtisztult asszony a szíve alatt hord, - minden parvenű ősnek érzi magát. De ezzel az egész dráma középpontot változtat: már nem a Hillcrist-Hornbowler-harc többé, hanem Chloe a fiatal asszony harca a becsületéért, poziciójáért, boldogságáért. Az író talán észre se vette, kénytelen volt a társadalmi drámát átfordítani ember-drámává. A néző pedig ezzel tud igazán bekapcsolódni a dologba. Az író ott akarja a sikerét, mikor kénytelen elejteni eredeti koncepcióját.A szinpaddal azonban tud bánni. Legkevesebb gondot az exponálásra fordít, csak éppen jelzi a felek szembenállását, a hadállásukat. Aztán egy mozgalmas árverési jelenetben kirobbantja a harcot s innen jelenetről jelenetre erősebb feszültséget teremt, egész a végkifejlésig s mindig azokat a momentumait a történetnek fordítja a közönség felé, melyek leginkább kelthetnek érdeklődést. Az ellene irányuló komplottot sejtő Chloe vergődése, majd a kínos szembesítés Hillcristéknél, Hornblower megalkuvási kísérlete, mikor már nem tud szabadulni a hurokból, a mindenről értesült fiatal férj kétségbeesett közbelépése, az asszony öngyilkossági kísérlete - mind egy mozgalmas melodráma képsoraként hat, anélkül, hogy csakugyan melodráma lenne.Jó szerepek adódnak ezekből a jelenetekből. Csortos, amint belép mint Hornblower, külsejével, ruhájával, mozdulataival atmoszférát hoz magával, a még új, aggresszív gazdagság atmoszféráját. Amint az alak kitárul kíméletlen előretörésével, kétes értékű árverési győzelmével, majd gyanakvásával, lealáztatásával, megveretésével, - ez mind kitünő karakter-alakítás. A végén, mikor megalázottan, bosszút esküdözve távozik, mintegy összefoglalja az alakot. Egyenrangú munkát nyujt Gál Gyula a passzívabb Hillcrist alakjában, a finom élet, a halk tónus megszokása, a gentlemanlike, a mindig megőrzött hidegvér tipikusan angol stílusát hiány nélkül hozza ki. Talán eddig látott legjobb alakítását adja a darabban Tőkés Anna, Chloe vergődése, fuldoklása, kétségbeesett tagadása és összeomlása emberi hangokban fakad ki belőle. Intrikus-forma szerepét kifogástalanul csinálja Sugár Károly, Füzes Anna kellemes jelenség, de nem ábrázolja elegendő erővel Hillcristné gőgjét és könyörtelenségét; kisebbnek érezzük a vele egyenrangú többi szereplőknél és feladatánál. Radó Mária fiatal bájosságával díszíti a szinpadot. Mihályfi Béla és Gabányi játszanak kis szerepeket, a darab szinvonalán.A darab kitünő írónak a műve, aki azonban ezúttal nem tud meggyőzni ennek a történetnek a szükségességéről. Még akkor sem, ha elfogadjuk állítólagos szimbolikáját, hogy a szembenálló felekben a háborús hatalmak karakterét akarta az író jelképezni. Ez a szimbolizálás t. i., ha csakugyan megvolt az író szándékában, egyáltalán nem jön ki a darabból, ha az ujságok nem figyelmeztettek volna rá, senkise venné észre. Mint életdrámát, ha már benne vagyunk, érdeklődéssel nézzük, de a fölöslegesség érzésével jövünk ki belőle. Ebben a tekintetben Galsworthy, a regényíró, feljebb áll értékelésünkben Galsworthynál, a drámaírónál.

Görgey Artúr

Görgey Artúr (Toporc, 1818. január 30. – Budapest, Lipótváros, 1916. május 21.) 1848–49-es honvédtábornok, hadügyminiszter, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több alkalommal a honvédsereg fővezére.

Én katonai sikereimnek legnagyobb részét chemiai tanulmányaimnak, a búvárkodás révén szerzett értelmi fegyelmezettségemnek köszönöm… Chemiai tanulmányaim közben tanultam meg azt, hogy puszta okoskodásaiban, sőt megfigyeléseiben is mily sokféleképpen csalódhatik az ember a valóság felől: de egyúttal azt is megtanultam, miféle módon lehet csalódásait sikeresen ellenőrizni, így a valóság felismeréséhez biztosan eljutni.

Forrás itt

GÖRGEY ARTÚRT ..., a különböző korokban szélsőségesen megítélt, időnként heves indulatokat kiváltó hadvezért eredetileg a vegyészet érdekelte, csak apja parancsának engedelmeskedve végezte el a tullni utászképző akadémiát, majd kezdte meg katonai pályáját. Apja halála után otthagyta a hadsereget és a prágai egyetemen kémiát tanult. Professzora olyan tehetségesnek tartotta, hogy tanársegédként maga mellé vette. Görgey 1847-ben módszert dolgozott ki a kókuszdió zsírsavainak elválasztására és ennek során felfedezte a tizenkét szénatomot tartalmazó laurilsavat. 1848-ban azzal a szándékkal jött Magyarországra, hogy megpályázza a József Ipartanoda megüresedett kémiai katedráját. Ám amikor kitört a szabadságharc, mint volt tiszt, bevonult a honvédséghez. Innentől kezdve hosszú élete során már nem tért vissza igazi érdeklődési területéhez.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993)

Bővebben itt

Görgei Artúr születése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.”

(Görgei Artúr nyilatkozata Móricz Zsigmondnak)

1818. január 30-án született Görgei Artúr, az 1848-49-es szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére, akit a világosi fegyverletétel után a bűnbak szerepére kárhoztattak. Görgei élete nagy részét azon igaztalan váddal kellett leélje, hogy elárulta a magyar szabadság ügyét, de talán ennél is fájdalmasabb lehetett számára, hogy a nemtelen támadásokat gyakran éppen 1848 hőseitől szenvedte el.

Folytatás itt

 

Az örök emberi értékek, testi-lelki harmónia ábrázolása

Pásztor János (Gyoma, 1881. január 29. – Budapest, 1945. január 7.) szobrászművész, Pásztor János színművész apja.Művészetszemlélete az alföldi iskola festőinek munkásságához kapcsolja az ő alkotásait.

Művészete

Igazán hírnevessé népszerű kiállításai miatt vált (1911, 1918, 1925 és 1930). Már 1906-ban vásárolt tőle szobrot a Szépművészeti Múzeum, Búcsúzkodás c. zsánerszobrát. Eredetileg terrakottából készítette el a művész ezt a kisplasztikát, aztán a múzeum kérésére fából is kifaragta. Alacsony talapzaton álló két alföldi pásztort ábrázol, egy öregebbet és egy fiatalabbat, amint éppen búcsúzkodnak egymástól, kézfogásuk már szinte csak jelképes, gesztusaikban és arckifejezésükben tükröződik szoros érzelmi kötöttségük, ez volt Pásztor János erőssége. Érzelmeket, kötődéseket tudott ábrázolni szobrain, később a megrendelt szobrokon is, nem egyszerűen historizáló szemléletben előadott alkotások a ő szobrai, amelyből máig oly sok áll tereinken, több annál, az ő szobraival máig szívesen élnek együtt a népek, melegséget, emberséget árasztanak.1929-ben megnyerte a Grand Prix of the World's Fair versenyt Barcelonában. Témái főleg női alakok, portrék és síremlékek. Az 1930-as és 1940-es években több budapesti emlékművet készített. Egyik legismertebb munkája Kazinczy Ferenc emlékműve a Budai Várnegyedben, és a neoklasszicista stílusú barokkos lendületű lovasszobor II. Rákóczi Ferencről. Ezt a szobrot a Parlament épülete előtt, a Kossuth téren állították fel 1937-ben. Fehér márványból megformázta Rudnay Gyula festő barátjának mellszobrát, melyet 1966-ban állítottak fel a Margit-szigeti Művészsétányon.

Wikipedia

Életrajza itt

Búcsúzkodás 1906

Fa, magasság: 80 cmMagyar Nemzeti Galéria, Budapest

Ami számunkra a legmegkapóbb, hogy a vásárhelyi parasztoknak, pásztoroknak, egyszerű embereknek az örök emberi értékét, testi-lelki harmóniáját ábrázolta.

Forrás  itt

Áldást hozó és romboló Tisza 1934

A Széchenyi teret díszítő szoborcsoportnak több neve is van: építő- és romboló Tisza, Najádok kútja, nyugvó és haragvó Balaton. Eredetileg ugyanis Tihanyba készültek, a biológiai kutatóintézet parkjába, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ajándékaként. Ekkor „Najádok kútja volt; volt (najádok: a forrásokat és vizeket őrző antik istennők), a szoborcsoportok pedig a Balaton két arcát, a haragvót és a nyugvót szimbolizálták. Az épülethez vezető lépcsősor két oldalára szánták a figurákat. Klebelsberg megváltoztatta szándékát, így kerültek 1930-ban a szobrok Szegedre, Tihanyba pedig a Halász és a Révész figurája.Az elhelyezés megtervezését Rerrich Béla végezte el. Szóba került a Stefánia, az Anna-forrás és a Tisza Lajos körút valamelyik végződése is.Mozgalmas, játékos téma szobrászi megfogalmazását kapta föladatul Pásztor János. Az ellentétes tengelyű szoborcsoportokkal, a volutás talapzattal a hullámzás képzetét kelti a nézőben. A szabadabb, laza csoportfűzés kétségtelen barokkos hatást mutat, a figurákat azonban nem annyira a témában rejlő tartalom, inkább a közös mozgás kimódolt koreográfiája fűzi össze. A nyugvó víz allegóriáját kéjesen hancúrozó, hatalmas halon lovagló najádokkal, a haragvót a delfinen száguldó Triton alakjával ábrázolta (Triton a tenger urának, Poszeidónnak kíséretéhez tartozik, kagyló trombitájával hirdeti ki ura parancsait). A najádok mozdulata kérlelést, engesztelést fejez ki, amellyel Poszeidón haragját igyekeznének lecsendesíteni.Pásztor érzékletesen mintázott szoborcsoportjainak elhelyezése, a téma Tiszához szelídített adaptálása sikerült. A városháza neobarokk homlokzatához pedig különösen jól illeszkedik.

Deák Ferenc halála

Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.

Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) politikus, államférfi, országgyűlési képviselő, „a haza bölcse”, „a nemzet prókátora”.

Általános értékelése

Deák történelmi nagysága, személyes kiváló tulajdonságaitól eltekintve abban áll, hogy az örökös közjogi viszályokat elhárítva a nemzet útjából, az uralkodóház és az örökös tartományokhoz való viszony teljes, törvényes tisztázása által nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg újra, hanem lehetővé tette az ország fejlődését, anyagi és szellemi művelését. Rendkívüli érzéke volt a tudományhoz; tudta, hogy nemzete csak ezáltal boldogulhat. Mint politikai alkotó elme történelmünk legnagyobbjai mellett foglal helyet; hazafiságánál és spártai jelleménél fogva, méltán hasonlítható Hunyadi Jánoshoz.

Személyisége

Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez, ezt erősítette agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.”f [2]. Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb.Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, fafaragás volt. Írása nehézkes, rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott. Jó humorú társalgó; ízes adomáit, történeteit kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát. Maga ritkán nevetett hangosan. Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „...hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”f [3]Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott. A reformkor több nagy alakjához képest, nem volt világlátott ember, de provinciális sem: olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül tudott.

Wikipedia itt

Ő mondta:

Ha... rosszat hallasz valakiről, óvakodva hidd el. A hírnek s pletykának gyakran semmi alapja nincs s a legtöbb esetben nagyítva s eltorzítva terjed tovább. Az emberiség általában és az egyes emberek is nem ritkán olyan jók, minők lehetnének s lenniök kellene, de ritkán oly rosszak, minőknek őket a gonosz akaratú rágalom festi. És ha kénytelen vagy is elhinni a hallott tényt, mert valóságán lehetetlen kételkedned, ne ítélj azonnal, ne kárhoztass kíméletlenül. A hír, még ha való is, csak magát a tényt mondja el, s hallgat azon előzményekről, melyeknek talán kényszerítő hatalma a tényt előidézte s melyek a tettet magát gyakran más alakban tüntetik elő.

Deák Ferencz beszédei itt

Jerome David Salinger

Jerome David Salinger (New York, 1919. január 1. – Cornish, New Hampshire, 2010. január 27.) amerikai prózaíró

Idézetek

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.

– A Zabhegyező első mondata

Penceyben az Ossenburger-szárnyban laktam, az új hálókban, ahol csak felsősök és gólyák laktak. Én gólya voltam, a szobatársam felsős. Azt a részt egy Ossenburger nevű tagról nevezték el, aki a Penceybe járt valamikor. Később marha sok pénzt szerzett. Olcsó temetkezési irodákat nyitott mindenfelé az országban. Öt dollárért temette a tagokat fejenként. Látnod kellett volna a kis öreget. Azt hiszem, zsákba gyömöszöli a hullákat, aztán bevágja őket a tengerbe. Egyébként egy vagon pénzt adott Penceynek, és erre az egyik szárnyat róla nevezték el. Mindig feljött az év első meccsére a böhöm nagy Cadillacjén, és mi felálltunk a tribünön, rárogyasztottuk az eget, mármint az éljenzésünkkel. Aztán másnap reggel a kápolnában beszélt, pokoli dumája volt, eltartott vagy tíz óra hosszat. Szakállas viccekkel kezdte, meg akarta mutatni, milyen rendes tag. Nagy dolog! Aztán arról beszélt, hogy ha valami baja volt az életben, sose szégyellt térdre borulni és imádkozni Istenhez. Azt mondta, hogy nekünk is mindig imádkozni kellene. Beszélgetnünk az Úrral, meg minden - akárhol vagyunk. Mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, meg hogy ő mindig beszélgetni szokott Jézussal, még vezetés közben is. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen első sebességre vált, és közben Jézuskához fohászkodik több hulláért. Az egyetlen jó az egész beszédben a közepe volt. Éppen azt magyarázta, hogy ő milyen nagymenő meg milyen nagy koponya, meg minden, mikor Edgar Marsalla, aki az előttem levő sorban ült, hirtelen egy öblöset fingott. Elég disznóság ilyet csinálni templomban, meg egyáltalán, de jót röhögtünk rajta legalább. A jó öreg Marsalla! Majd szétvetette a kápolnát. Nem röhögtünk hangosan, Ossenburger úgy csinált, mintha nem hallotta volna, de az öreg Thurmer, a diri, szintén ott ült a szószéken, és a fejem rá, hogy ő hallotta. Öregem, állatian odavolt. Nem szólt egy büdös szót se, de másnap este bezáratta az osztályt, feljött, leadott egy nagy lelkifröccsöt; azt mondta, aki ilyen fegyelmezetlen a kápolnában, az meg se érdemli, hogy Penceybe járjon. Noszogattuk Marsallát, hogy még egyet eresszen meg az öreg Thurmer beszéde közben is, de nem volt formában. Hát szóval ez volt Pencey, az Ossenburger-szárny, az új hálók.

– A Zabhegyező harmadik fejezet, második bekezdés

Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.

Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.

D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.

– A Zabhegyező befejezése

A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására:

Mu herceg, Csin fejedelme, így szólt Po Lóhoz: „Te magad tisztességben megöregedtél. Tudsz-e ajánlani valakit a fiaid közül, akit helyetted elküldhetnék lovat vásárolni?” Po Lo így felelt: „a jó lovat meg lehet ismerni a tartásáról meg a külsejéről. De az igazi táltos – amelyik nem veri fel a port, s nyom sem marad utána –, az olyan felismerhetetlen, olyan megfoghatatlan, akár a levegő. Az én fiaim tehetségéből erre nem futja; van annyi eszük, hogy meg tudják különböztetni a jó lovat a rossztól, de nem ismerik fel az igazi táltost. Van azonban egy barátom, Csiu Fang-kao a neve, tüzelővel és zöldséggel szokott házalni. Hát ő mindenképpen ért annyit a lovakhoz, mint jómagam. Kérlek, beszélj vele.”

Mu herceg megfogadta a tanácsot, és megbízta a házalót, keressen neki egy jó paripát. Három hónap múlva megjött a házaló a hírrel, hogy talált egyet. „Sa-csiuban bukkantam rá” – tette hozzá. »S miféle az a ló?« – kérdezte a herceg. „Hát egy pej kanca” – hangzott a válasz. Ám amikor elküldtek valakit a lóért, kiderült, hogy egy hollófekete mén. A herceg igen megharagudott, és magához hívatta Po Lót. „A te barátod – mondta neki –, akit megbíztam, hogy lovat vásároljon nekem, szépen elintézte a dolgot. Hiszen ez még azt sem tudja, hogy kanca-e vagy mén, s azt sem, hogy milyen a színe! Mit érthet az ilyen ember a lovakhoz?” Po Lo elégedetten sóhajtott fel: „Hát csakugyan, idáig jutott volna? – kiáltotta. – Ó, hiszen akkor ő tízezerszer többet ér nálamnál. A nyomába sem léphetek. Kao csak a lelki dolgokra figyel. Miközben a lényegről meggyőződik, megfeledkezik a hétköznapi részletekről; a benső tulajdonságok érdeklik, s így szem elől téveszti a külsődlegeset. Amit látni akar, látja, és amit nem akar, azt nem látja. Csak azokra a dolgokra figyel, amelyekre figyelnie kell, és nem törődik mindazzal, amivel nem is érdemes törődni. Kao a lovak ügyében olyan bölcsen ítélt, hogy ő lovaknál különb ügyekben is bátran ítélkezhet.”

Amikor a ló megérkezett, csakugyan táltosnak bizonyult.

– Magasabbra a tetőt, ácsok

Élete  és munkássága  itt

 

Théodore Géricault

Théodore Géricault (Rouen, 1791. szeptember 26. – Párizs, 1824. január 26.) ismert francia festő, leghíresebb alkotása a Medúza tutaja. Egyike volt az első romantikus festőknek.

Delacroix mellett a romantikus festészet legnagyobb képviselője, művészetében, egyéniségében a végletek, a szinte önemésztő szenvedélyek, a gyors változások csapnak össze. Rubens és a flamand festészet nagy csodálója volt. Mesterei N. Guérin, C. Vernet valamint Antoine-Jean Gros. Rövid élete nem engedte meg képességei teljes kibontakozását, mégis úgy tűnik, hogy az a kevés műve, amely az utókorra maradt, nemcsak a művész páratlan festői képességére jellemző, hanem arra az átmenetre is, amelyet képviselt. Élet és halál összeütközése, a veszély tragikuma, egyben szépsége, az állandóan változó, mozgó, rohanó világ érdekli elsősorban. 1816-ban, Olaszországban fedezte fel Michelangelo művészetét. Nemcsak romantikus, hanem egyúttal modern is, előfutára számos száz évvel későbbi törekvésnek. A lovak iránti szenvedélyes érdeklődéséből születnek lovakat ábrázoló képei, amelyek nem statikus ábrázolások - mint Stubbséi voltak -, hanem rendkívül dinamikusak, lendületesek. A "Római lóverseny" és "Az epsomi lóverseny" (1821) jelzi ló-ábrázolásainak azt a két végpontját, amelyen belül a pillanatnyi mozgást, a száguldást számos bravúros festői ábrázolásban örökítette meg, s egyúttal a ló természetrajzának kitűnő ismerőjeként is megmutatkozott. A fénykép feltalálása előtt a lovak mozgásáról senki ennyit nem közölt velünk. De nemcsak ezek a festményei mutatnak új utat, hanem a már említett, Delacroix-ra is erősen ható "A medúza tutaja" című képe is, a kíntól a felcsillanó reményig bemutatva mindazokat az érzelmi állapotokat, amelyeknek az élményét a közelmúlt tragikus hajótöréséből merítette. A hatásos képszerkezet, holtak és élők sokféle testtartásban való bemutatása, a dagadó vitorlák és a jelt adó, magasra emelt alak formálásának szépsége mind nem volt elegendő a sikerhez. Géricault keresi a borzongatót, a riasztót, és páratlan beleérzéssel túlemelkedik a nyers valóságon, mély emberi nemességet éreztetve. Ezt mutatják az elmebetegeket ábrázoló nagyszerű arcképei, a betegség ellenére méltóságteljes emberábrázolások. Géricault a francia romantika egyik ellenállhatatlan képviselője, a francia hagyományok és az új áramlatok ötvözésének kitűnő példája. Művészetének fő ereje a drámaiság, a feszített kompozíció, a fény-árnyék kontraszt drámát sugalló ereje és a pszichikailag meggyőző emberábrázolás.

Forrás: Barangolás a stílusok világában, bővebben itt

A medúza tutaja, 1818; olaj, vászon
(Louvre, Párizs)

A lenyűgöző kompozíció egy tragédia nyomán keletkezett, amely 1816. július 2-án következett be, amikor a Medúza nevű fregatt hajótörést szenvedett az afrikai partok közelében, majd a tisztek egy törékeny tutajon magára hagyták a legénységet. A hajótöröttek élelem és ital nélkül - a poklok poklát élték meg, s a kannibalizmusig jutottak. Végül tizenkét nap elteltével egy hajó talált rájuk, és fedélzetére vette a túlélőket. Amikor Théodore Géricault tudomást szerzett a szörnyű történetről, elhatározta, hogy megfesti. Műtermében felállíttatott egy, az eredetihez hasonló méretű tutajt, beszélt néhány túlélő hajótöröttel, és több hullaházban is megfordult, hogy festményén a legrealistább formában ábrázolhassa az eseményt. Az 1819-es Szalonban kiállított művet a hivatalos szervek támadásként értelmezték a gyenge, tehetetlen Bourbon-hatalommal szemben, nyers drámai erejével viszont igen nagy lelkesedést váltott ki a romantikus festészeti iskola néhány ifjú képviselőjéből, köztük Delacroix-ból.

Forrás  itt

Jakabos Ödön

Jakabos Ödön a dardzsilingi sírnál

Lapozzunk bele kezünk ügyébe eső lexikonokba, és azonnal érzékeljük, hogy székelymagyar nemzetünk sok-sok nagy fia a címszavak között szerepel: író, költő, festőművész, nyelvész, orvos, feltaláló... név szerint sokáig sokukat sorolhatnám, úgysem érnék végére a sornak. Örömmel állíthatom: bizony benne vagyunk a szellemiség panteonjában a szellemi alkotások révén.
A fenti címben lévő nevet kerestem, sajnos, nem leltem rá. Talán még nem időszerű? Lehet, de megérdemli, hogy néha megemlékezzünk róla. Megvalósítását nem lehet egy-két szóval jellemezni. Szóáradat kell leírni azt... igen, Jakabos Ödön, a kézdivásárhelyi születésű (1940) székely 1972-ben, 32 éves korában megjárta a világ tetejének tornácát, főt hajtva Dardzsiling temetőjében nemzettársa sírjánál, kegyeletét rótta le az előtt, kinek emlékét a tudományos világ széles ívű szférája is tiszteli.

Forrás itt

Élete

Jakabos Ödön (Nyújtód, 1940. január 25. – Brassó, 1979. október 22.) erdélyi magyar író, utazó.

Kézdivásárhelyen érettségizett 1958-ban. A brassói vasúti technikum elvégzése után nyolc éven át forgalmista Imecsfalván, Bereckben, és Kézdivásárhelyen, majd a kovásznai Fafeldolgozó Vállalat tisztviselője volt. Közben utazásaira készült, kölcsönkért motorkerékpáron a Duna-deltától Máramarosig többször bejárta Romániát, majd 1968-ban kerékpárral Magyarországot és Csehszlovákiát is beutazta, ezen útját napi 100 kilométeres szakaszokban tette meg, és így körülbelül 8000 kilométert utazott. Napra, pontosan lelevelezte partnereivel útvonalát, így mindig volt hol aludnia, és vacsoráznia. Utána Nyugat-Európai biciklitúrát készített elő. Tréningezés közben túlerőltette magát, a kerékpározásról eltiltották. Krónikus asztmával hagyta el a kórházat.
Elhatározta, hogy Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain elindul Indiába, és felkeresi a sírját. Angol, német és eszperantó nyelvtanfolyamokra kezdett járni, és szintén nyelvtanulás céljából több mint háromszáz levelező partnert szerzett magának. 1970-ben Nyugat-Európát is bejárta, főként autóstoppal.

Forrás itt

A szerző, a kézdivásárhelyi Jakabos Ödön sorsa már 1969-ben riportba kívánkozott. Abban ő előadta a szerzőnek, Gálfalvi Györgynek (Ifjúmunkás) merész utazási terveit: miután kölcsönkerékpáron és vonaton Máramarostól a Deltáig többször bejárta Romániát, nyelveket s eszperantót kezdett tanulni, levelezőhálózatot építve ki, amelynek tagjaival jóelőre tisztázta: az a célja, hogy segítségükkel megismerje előbb Kelet-Európát, majd Európát, aztán Indiát, később Afrikát, majd Dél-Amerikát.

Az első fegyvertény: Magyarország és Csehszlovákia kerékpáron. Napra, szinte órára lelevelezte partnereivel útvonalát, így mindig volt hol lehajtania fejét, került étel és zsebpénz is. Utána nyugateurópai biciklitúrát készített elő. Tréningezés közben túlerőltette magát, tüdeje sorvadni kezdett, a kerékpártól letiltották. Krónikus asztmával hagyta el a kórházat, s miután kissé összeszedte magát, 1970-ben nekivágott a nyugati útnak: nem biciklin, hanem autóstoppal, gyalog, vonaton - alkalmival, ahogy lehetett. Élményeiről kétnaponként részletes naplót küldött az Ifjúmunkásnak.

Hazajövetele után hamarosan bejelentette: Indiába készül. Tucatnyi levelet írt naponta, majd várta a válaszokat, amelyek lassan beérkeztek. Az út elméleti terve fedve volt. Most már csak az ütemhez kellett tartania magát. Gálfalvi György, barátja és hűséges krónikása indulás előtt találkozott vele, s így írta le Jakabos Ödi felszerelését:

„Az alkalmi búcsúvacsora után átnéztem kikészített poggyászát: enyhén szólva szegényes volt. Azon kívül, amiben elindult, a hátizsákban egy váltás fehérneműt, székelyruhát s egy pár tornacipőt vitt magával; némi kötszert és néhány fiola szérumot – igaz, előzőleg szitává szurkálták már a különböző védőoltásokkal; fekvőhelynek  egy hálózsákot; végszükség esetére pár darab konzervet; négy fényképet Kőrösi Csoma Sándor szobráról és szülőhelyéről; egy marék csomakőrösi földet a diófák alól; pénztárcájában öt dollárt, amit aztán felváltatlanul visszahozott.”

1972 október 15-től 1973. június 30-ig utazik: június utolsó napján ér haza, Csomakőrösre. Nagy kalandját az úton írt gazdag naplója örökíti meg, amit aztán a Kriterion 10 évvel később, Gálfalvi előszavával ki is ad. Nagy könyvsiker. De a szerző ekkor már halott. Elvitte a szétroncsolódott tüdeje.
Úgy vonult be a köztudatba, mint Kőrösi Csoma jelenkori makacs földije, akinek minden vágya, hogy elődjének sírját fölkeresse. Pedig váltig mondogatta: kezdetben nem is gondolt a nagy utazóra, egyszerűen vonzotta őt India, azt a világot szerette volna megismerni.
A halála előtti években valósággal zarándokoltak hozzá a rajongók, ismerősök és ismeretlenek. Aztán ő járta az országot, kultúrházakban, iskolákban mesélt útiélményeiről, vetítette felvételeit.
Szabályosan a kalandba halt bele. Azt hiszem, s könyvéből ez kiolvasható, hogy csatangolásai közben, amikor állandóan amiatt kellett drukkolnia, hogy az ismerősök következő láncszeme vajon illeszkedik-e majd elképzelésével, s nem egyszer lázasan, felsebzetten, elcsigázva, gyomorrontással lesz-e hol lehajtania a fejét, az elégtétel soha se hagyta el: akkor volt jelen, amikor éppen legyűrte a soros nehézséget.

JAKABOS ÖDÖN  I n d i a i  ú t i n a p l ó (részletek) itt

Churchill halála

Sir Winston Leonard Spencer Churchill (Woodstock (Oxfordshire) (Blenheim kastély), 1874. november 30. – London, 1965. január 24.) brit politikus, miniszterelnök 1940–1945 és 1951–1955 között.

A baltikumi Stettintől az Adriánál levő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le, a kontinens teljes szélességében. E vonal mögött van Közép- és Kelet-Európa ősi államainak összes fővárosa. Varsó, Berlin, Prága, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia, mindezen híres városok, környező népességükkel abban fekszenek, amelyet szovjet szférának kell neveznem, és így vagy amúgy, de mind ki van téve nem csupán a szovjet befolyásnak, de egy igen erős és egyes esetekben fokozódó mértékű moszkvai ellenőrzésnek is.

Részlet Winston Churchill 1946. március 5-i fultoni beszédéből

Neki tulajdonított idézetek

Az állatok - milyen furcsák. A kutya felnéz rád. A macska lenéz rád. Csak a disznó szemében vagy egyenrangú.
A történelem majd feljegyzi. Tudom, mert én fogom megírni.
A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma - nem számítva az összes többit, amellyel az emberiség időről időre megpróbálkozik.
Egy műveletlen ember számára igen hasznos idézetgyűjteményeket olvasgatni.

Ne felejtse el, hogy én az alkohollal sokkal jobb vásárt csináltam, mint ő velem.
A golfozó célja, hogy egy igen kicsi labdát egy még kisebb lyukba továbbítson a célra tökéletesen alkalmatlan eszközökkel.
Kész vagyok a teremtővel való találkozásra. Hogy a Teremtő felkészült-e erre a megpróbáltatásra, az más kérdés.

75. születésnapján

Ha egy fontos dolgot akarsz megértetni, nem szabad finomkodni, szellemeskedni. Használj cölöpverőt. Azonnal csapj le a lényegre! Azután végy lélegzetet, és csapj le a lényegre! Azután harmadszor - hatalmas robajjal.
Amikor arról kérdeznek, mire van legnagyobb szüksége valakinek, hogy politikussá váljon, azt felelem: "Arra a képességre, hogy megjósolja, mi fog történni másnap, a következő hónapban, a következő évben - és utána képes legyen megmagyarázni, miért nem az következett be.
Vannak ellenségeid? Jó. Ez azt jelenti, hogy valamikor, valamit felépítettél már az életedben.

Beszélgetés Nancy Astor és Winston Churchill között.

Az államférfi a következő nemzedékre gondol, a politikus csak a következő választásokra.

Egyéb

Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket! (többféle verzióban is szerepel magyarul, azonos tartalommal)
Az optimista minden vészhelyzetben lehetőséget lát - a pesszimista veszélyt lát minden lehetőségben.
Az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik és továbbmegy.
A siker az, amikor egyik hibát a másik után követjük el, töretlen lelkesedéssel.
A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.
Csak annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam.
Egy jó beszédnek olyannak kell lennie, mint egy nő szoknyájának: elég hosszúnak, hogy elfedje a tárgyat, de ahhoz elég rövidnek, hogy felkeltse az érdeklődést.
A saját tudatlansága miatt lép be valaki egy pártba, és a szégyen miatt nem lép ki belőle.

Nagy múltú angol főnemesi családból származott, őse, John Churchill III. (Orániai) Vilmos híveként kapta meg a Marlborough hercege címet (1702); apja, Randolph Churchill befolyásos konzervatív politikus volt. A sandhurti katonaiskola elvégzése után lovassági tisztként Indiában és Szudánban szolgált. 1899-ben otthagyta a katonai pályát. A második búr háború idején haditudósításaival és búr fogságból való szökésével lett közismert. 1900-ban a Konzervatív Párt jelöltjeként bekerült az alsóházba. 1904-ben a szabadkereskedelem híveként csatlakozott a Liberális Párthoz. 1905–1908-ban a gyarmatügyi minisztérium államtikára, 1908–1910-ben kereskedelmi miniszter volt. Belügyminisztersége idején (1910–1911), bár sokat tett a dolgozó rétegek szociális helyzetének javításáért (öregségi nyugdíj, munkanélküli biztosítás), katonai erővel verette le a sztrájkokat. 1911-től az admiralitás első lordjaként (tengerészeti miniszter) a háborúra való felkészülést irányította. 1914. július 28-án, még a hadüzenet előtt mozgósította a flottát, amellyel jelentős stratégiai előnyhöz juttatta Nagy-Britanniát. Főszerepet játszott annak a haditengerészeti vállalkozásnak az előkészítésében, mely a Dardanellák megszállásával akarta térdre kényszeríteni Törökországot; a vereség után lemondásra kényszerült. 1915-ben zászlóaljparancsnokként frontszolgálatot vállalt. 1917 és 1922 között Lloyd George koalíciós kormányában több tárca élén is állt, de az 1922. évi választásokon elvesztette képviselői mandátumát. A liberálisok összeomlását és a Munkáspárt előretörését látva visszatért a konzervatívokhoz, 1924-től ismét a parlament tagja. A Baldwin-kormány pénzügyminisztereként (1924–1929) a fontot visszahelyezte az aranyalapra (ez az exporttermékek árának növekedését, s nagyobb munkanélküliséget idézett elő). Az 1930-as évek elején mind saját pártjával, mind a Munkáspárttal megromlottak a kapcsolatai. Elszigetelődése miatt hiába figyelmeztetett már kevéssel Hitler hatalomra jutása után annak agresszív politikájára, a fegyverkezés felgyorsítását, valamint a nemzetközi összefogást sürgető felhívásai visszhang nélkül maradtak. A második világháború kitörése után tekintélye megnőtt, 1939. szeptemberben az admiralitás első lordjaként visszatért a kormányba. A britek norvégiai kudarcát követően, Belgium és Hollandia német megtámadása napján, 1940. május 10-én az uralkodó őt nevezte ki miniszterelnökké. A Munkáspárt és a liberálisok bevonásával nemzeti koalíciós kormányt alakított. Neville Chamberlain halála után, 1940. novembertől a Konzervatív Párt vezére. A világháború alatt Nagy-Britannia karizmatikus vezetőjévé vált, a védelmi tárca megtartásával és a vezérkari főnökök bizottsága élén a hadvezetésben is szabad kezet kapott. Az angliai légi csata idején (1940. augusztus–október) ő tartotta fenn a kitartás és az ellenállás szellemét, később is meghatározó szerepe volt a győzelem kivívásában. A Hitler-ellenes koalíció létrejötte érdekében 1941. júniusban, a német támadás után rögtön segítséget és szövetséget ajánlott a Szovjetuniónak. Augusztusban F. D. Roosevelttel aláírta az Atlanti Chartát. A háború utáni rendezést előkészítő tárgyalásokon arra törekedett, hogy a brit nagyhatalmi pozíciót megőrizze, s hogy Sztálin minél kisebb terület fölött szerezze meg az ellenőrzést Európában. A győzelmet követően kiírt választásokon a Konzervatív Párt meglepetésszerű vereséget szenvedett, 1945. júliustól az ellenzék vezére. 1946. márciusban Fultonban a vasfüggöny szó használata miatt is elhíresült beszédében amerikai–brit összefogást szorgalmazott az újabb világháború kirobbantására képes Szovjetunió ellen. 1946. szeptemberben Zürichben felvetette az Európai Egyesült Államok gondolatát a szovjet veszély elhárítására. 1951-től újra miniszterelnök (1951–1952-ben egyúttal védelmi miniszter is) volt; kiállt az NSZK felfegyverzése, s a Nyugat-európai Unió megalakítása mellett. Sztálin halála után sikertelen kísérletet tett egy nagyhatalmi csúcstalálkozó megrendezésére az enyhülés érdekében. 1953-ban az uralkodó lovagi rangra emelte. Festőként és íróként is nevet szerzett magának, a második világháborúról szóló könyvéért 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. A miniszterelnökségről 1955-ben mondott le. 1964-ig még a parlament tagja volt, de jelentősebb politikai szerepet már nem játszott. Londonban érte a halál.

Forrás  itt

Úgy untat ez az egész.

(Az utolsó szavai voltak.)

Kemény János fejedelem

Kemény János (Magyarbükkös, 1607. december 14. – Nagyszőlős, 1662. január 23.) erdélyi fejedelem.

Uralkodása

A császáriak és az erdélyi rendek egy részének felkérésére visszatért a politikába, 1660. november 22-én kiáltványban tudatta, hogy felveszi a harcot a törökök pártolta Barcsayval. Barcsay Gáspár, a fejedelem egyik testvére ellen, 1660. november végén, Örményesnél – a későbbi Marosörményesnél – Kemény serege csatát nyert, Barcsay Gáspárt megölték. Kemény Jánost 1661. január 1-jén választották fejedelemmé. Kemény később elfogatta Barcsay Ákost, és emberei 1661. július elején Kozmatelkén meggyilkolták a volt fejedelmet.
A törökök azonban már korábban, Barcsay elfogása előtt, végleg elfordultak az általuk erélytelennek tartott Barcsaytól, ezt Kemény is tudta, ugyanis 1661. márciusában maga mondta azt, hogy „Barcsaynak töröknél igen be van téve a kapuja”.[1] A volt fejedelem egyik testvérét, Barcsay Andrást 1661. május 16-án Kemény János felakasztatta, annak ellenére, hogy korábban Fogaras várát, Barcsay Ákos erre utasító levelének kézhezvételét követően, átadta Keménynek. Állítólag azért végeztette ki, mert Barcsay András – amikor az erdélyi sereget a tatárok 1657-ben fogságba ejtették – Kemény kezességvállalása ellenére a rabságból megszökött, és helyette Keménynek kellett fogságban maradnia.
Kemény szakított a Portával, és I. Lipót császár oltalmát kérte. A büntetésére szervezett török hadjárat elől Magyarország területére menekült.
Kemény helyére a Porta I. Apafi Mihályt nevezte ki. A Kemény segítségére érkező császári hadak, Montecuccoli vezényletével, azonban csata nélkül cserbenhagyták, aki mégis megütközött Apafinak és az őt támogató törököknek Kucsuk (Kücsük) Mehmed jenői bég vezette seregével, és Segesvár mellett, Nagyszőlősnél, 1662. január 23-án elesett a csatában (lezuhant lováról, s valószínűleg a menekülő sereg taposta halálra). A fennmaradt hagyományok szerint a szásznádasi temetőben temették el.

Barcsay Ákos és András megölését a kortársak mélyen elítélték. Ezért, amikor Kemény János elesett, így írtak haláláról: „Barcsay uram bús haláláért áldozat kellett, Isten keze volt rajta”; és: „Visszaadá Isten igaz kölcsönnel a jámbor, kegyes Barcsay Ákos ártatlan halálát.”[2]

Wikipedia

KEMÉNY JÁNOS ÖNÉLETÍRÁSA

Ez boldogtalansággal teljes világra származásomnak, abban töltött nyomorúságos életemnek, és annak nehéz folyása alatt forgott némely nevezetes dolgoknak, tatár rabságában lételemnek sanyarú alkalmatosságában lött szomorú, de igazságos leírása, kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra, melyben jűnek bé némely én értem avagy időm előtt történt, de valóságos relatiókból tanult holmi dolgok is.

KEMÉNY JÁNOS MŰVEI itt

Kemény János tallérja (1661)

 

Francis Bacon

Francis Bacon (London, 1561. január 22. – 1626. április 9., London) brit filozófus, államférfi.

Filozófiája

Bacon a filozófiát új alapokra kívánta helyezni. Új, természettudományos módszerrel új, empirikus-induktív filozófiát kívánt művelni. Bacon szerint magából a természetből kell kiindulni, nem abból, amit eddig a természetről mondtak

A ködképek

A modern tudományosság megalapozása érdekében szükségesnek tartja az előítéletek leküzdését, az elfogulatlan vizsgálódást. Korábban ugyanis különböző ködképek (idolumok) akadályozták a tudományok fejlődését:

idola tribus: a törzs ködképe. Az emberi faj természetében gyökerező előítéletek. Ilyenek például az érzékcsalódások, a gondolkodást befolyásoló önkényesség, az elvontságokhoz való vonzódás, a létesítő és a cél-okság összetévesztése.
idola specus: a barlang ködképei. Az egyéni természet, a hajlam szerinti tévedések. Az egyes emberre jellemző testi-lelki tulajdonságok, a neveltetése, szokásai és a véletlen következtében kialakuló sajátos korlátok (ideológiai beszűkülés).
idola fori: a piac ködképe. A verbális, nyelvi egyeztetés, a fogalmi tisztaság hiányából eredő tévelygések. Bacon szerint a legtöbb bajt a piac ködképei okozzák. Az emberek azt hiszik, hogy az ész parancsol a szavaknak, de megesik, hogy a szavak az értelem ellen fordulnak. A piac olyan hely, ahol az emberek csak beszélnek, anélkül, hogy a szavak tartalmára ügyelnének. A szavak igen sokszor nem létező dolgokat jelölnek, vagy pontatlanok, esetleg régi terminus technicusok segítségével kell teljesen új tartalmakat jelölni. A piac ködképei a szemantikai problémát vetik fel.
idola theatri: a színház ködképe. A filozófiai iskolák és a tudományok dogmatikus tanai, a hazug hagyományok.[3]

A helyes módszer

A gátló idolumoktól való megszabadulás után következhet a helyes módszer kiválasztása. A helyes módszer meghatározása a megismerés három módjának felvázolásával történik, melyeket az állatanalógia szemléletes eszközét alkalmazva mutat be

Az első mód a "pók útja". Az ilyen bölcselő a tiszta tapasztalatból, tények nélkülözésével hozza létre tanait. Az ilyen spekulatív filozófust nevezi egyoldalú racionalistának.

A második mód a "hangya útja". A szűk értelemben vett empiristáé, akinek tevékenysége megmaradt a tények puszta gyűjtögetésénél, s nem törekszik elméleti következtetések levonására.

A helyes út a "méh útja", hiszen ebben az esetben az egyszerű tények felhasználásával jutunk elméleti következtetésekig, amint a méhnek is sikerül a nektárból mézet formálni. Ezt az utat Bacon előtt még nem alkalmazták.

Ezek után kerülhet sor a voltaképpeni módszer, a novum organum meghatározására. A módszer Arisztotelész Organon c. művén alapszik. Eszerint a kutatás alapját a megfigyelés, a kísérletezés, a tények megállapítása jelenti, majd ezekből a tényekből vonhatunk le indukció révén általános érvényű következtetéseket. A teljes indukció helyett azonban Bacon elegendőnek tartja a kizáró - eliminatív - jellegű indukciót. Eszerint nem kell minden lehetséges vizsgálati elemet bevonni az indukcióba, hanem elegendő a vizsgált problémát igazoló jelenségeket egybevetni az azt tagadó, illetve a közömbös jelenségekkel

Wikipedia  

Élete itt