Ideje hát, hogy felébredj, ...

Apáczai Csere János, (Apáca, 1625. június 10. – Kolozsvár, 1659. december 31.), filozófiai és pedagógiai író, teológus,a hazai művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője, aki közt szolgáló tevékenységében harmóniát teremtett erdélyi, magyar, európai és egyetemes emberi értékek között.

"Ha - mondotta, vallotta Apáczai 1656-os kolozsvári beköszöntőjében - olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik - semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot -, akkor essünk kétségbe? Hagyjuk faképnél az iskolát? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk! A jelenkori gyalázatért kétszeresen megfizet majd gyalázóinknak az utókor, csak lankadatlanul igyekezzünk azt megérdemelni."

„Egészségedre mindazáltal gondot viselj, mert anélkül dolgodban el nem járhatsz. Állj inkább, mint ülj; fuss, mint menj; soha tudományi fegyveredet kezedből le ne tedd. Az munka közt virágzik a virtus. Nem is lehet derekas dolog, úgy tetszik, az melyhez fáradtság nélkül juthatsz. Qui cupit, capit omnia. [Aki törekszik, mindent elér.]

Az tudomány gyükere keserű, gyümölcse penig gyönyörűséges. No tehát, ha mellyedben vagyon még elevenség, ha szívedben a virtusnak csak egy szikrája maradt, távul, távul légyenek minden lágy, könnyű, kényes dolgok, keményeket, keményeket keress, tűzön, vízen, kősziklákon, havasokon járj, kelj. Scyllákot, Syrteket, Charybdeket kergess. Valahol ez földön nehéz dolgot hallasz, ott teremj. Ez indulatodnak sarkából csak az halál vessen ki.”

„Ideje hát, hogy felébredj, te álmos, te mámoros, te hályogos szemű magyar nép! Végre, végre ébredj fel az álomkórból, leheld ki magadból Bakkhoszt, kinek folyton áldozol, oszlasd el gyógyírral szemeid homályát! Nézd, szemléld, vizsgáld, milyen forrásból ered tömérdek nyomorúságod, melynek súlya alatt görnyedsz. Drága gyermekeid, hazánk reményei már bölcsőjüktől fogva a tudatlanság feneketlen örvényébe merülnek, és így felnőtt korukban sem látják meg soha a világosságot, sem saját javukat, sem a haza javát. Még egyszer mondom hát, serkenj fel, és állíts alsó iskolákat!”

Életrajza itt

Apáczai Csere János síremléke a Házsongárdi Temetőben

Wesselényi Miklós

Wesselényi Miklós (Zsibó, 1796. december 30. – Pest, 1850. április 21.) az országgyűlési főrendiház vezére, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja, az 1838-as pesti árvíz árvízi hajósa.

Szülei id. Wesselényi Miklós és Cserey Heléna voltak. Örökölte édesapja erős testalkatát, amelyet rendszeres lovaglással, sportolással tovább erősített. Tanulmányait otthon végezte, házitanítói Tőkés János és ifjú Pataki Mózes voltak. Közpályáját 1818-ban kezdte a vármegyegyűléseken.1821-1822-ben Széchenyi István társaságában hosszabb utazást tett Franciaországban és Angliában. Visszatértük után az országgyűlési főrendű ellenzék vezérei lettek.

Változás` szeretete tart munkásságban és szül találmányokat; a réginek szeretése menti meg a már meglévőt, gonddal szerzettet, hamar eltűnésétől.

Élete

BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS ÚTINAPLÓJA

ELŐSZÓ.
Egy napi könyvet kell tartani annak, aki életét, mint egy egészet át akarja futni tekintetével s a multat használni kivánja a jövendőre és jelenvalóra. De midőn létének tragicomediájából egy jelenést jegyez fel s utazásának történeteit irja, ne forogjon sem annak valaki előtt való felolvasása s a sajtó alá való menése eszébe, különben a maga mentségére s nem tulajdon tanuságára ir.
Nincs belső valóságunknak egy hüségesebb tüköre, mint egy ily naponként folytatott autobiographia. Gyakran, repülő életünk ezen képei előtt állva csodáljuk, hogy az egy-két esztendővel öregedett alig esmér reá a kevés évekkel ifjabb önnön-magára. Mint egy csak most nemesi cimet nyert büszkeséggel, nézünk ma - egy egész éjellel bölcsebbek - a tegnapi csak paraszt vagy polgári napra. Ily nagy a környülmények hatalma! Gunyoljuk egy megejtett hibánkat s ha azon környülállások jelennének ujra meg, jórészt másodszor esnénk abba a hibába.
Csak hogy soha is ezeknek olvasásában az előbbi jobb ember szemlélésén, annak feddő tekintetére, ne kellessék elsárgulnom!

Folytatás itt

Bocskai István halála

Bocskai István (Kolozsvár, 1557. január 1. – Kassa, 1606. december 29.) Bihar vármegye főispánja, Erdély fejedelme 1605 és 1606 között. Jelentős szerepet játszott a reformációban.

Halála

"Bocskay súlyosan beteg lett és betegségének utolsó időszakában az volt a meggyőződése, hogy volt bizalmasa Káthay Mihály [2] megmérgezte őt, és ez okozza testi bajait. Halálát a hajdúk is mérgezésnek tulajdonították, és az 1606. szeptemberében bebörtönzött Káthayt gyanúsították ők is, ezért a fejedelem halála után felkoncolták. Bocskai halálának oka azonban – az egykorú történetírók tanúsága szerint – vízibetegség volt.[3]Végrendeletében a független Erdély fenntartását kötötte utódai lelkére, amelyik kedvezőbb külpolitikai körülmények közt majd megvalósíthatja a szultán és a császár birodalma közt az ország egységét és a nemzeti királyságot."

Forrás  itt

Testámentomi rendelése

Én Bocskai István, Istennek kegyelmességéből Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja, noha testemben az Istennek látogatásából ennyi időtől fogva való betegségem miatt erőtlen voltomat esmérem, de elmémben és lelkiesméretemben csendes lévén, meggondolván az halálnak minden rendeken személyválogatás nélkül való uralkodását és annak órájának bizonytalan voltát, ilyen testámentom tételemet rendeltem, meghitt lelkipásztorom és igaz idvességre tanítóm, Alvinczi Péter* uram előtt, Örvendi Pál* tanácsink s kincstartónk előtt és Péchi Simon* deák, meghitt belső secretariusom* előtt.
Igaz keresztyén hitemről és vallásomról először, mellyel idvességemre az én kegyelmes Istenemnek, teremtőmnek tartozom, ilyen vallást tészek, hogy vallom az Atyát, Fiút, Szentlelket, teljes Szentháromságot egy bizony Istenségben lenni: és az egy Úr Jézus Krisztusnak érdeméért minden bűneimnek bocsánatját, és noha ifjúságomtól fogva minden életemet, mind ő szent Istensége, mind az emberek előtt jó lelkiesmérettel igyekeztem viselni, de mint Ádámtól származott és gyarlóság alá vettetett ember, por, hamu, nem angyal lévén, a bűnnek terhe alá vettetettnek lenni vallom és esmérem magamat. De erős és bizonyos hitem, minden én bűneimnek bocsánatja felől oly vagyon, az én Krisztusomnak érdeméért, hogyha mind a széles világnak bűneit és annak számlálhatatlan voltát egyedül cselekedtem volna is és terhe rajtam volna is, az én idvezítő Krisztusomnak minden hívekért, énérettem is, szegény, bűnös féregért, a keresztfán kiontatott csak egy csepp vére is azoknál nagyobb, hathatósabb és érdemesebb lévén, énrólam azt elmosta, s szent Atyjánál nékem kegyelmet és engesztelést szerzett és az igaz hitem mellett engemet az idvezülendők száma közé rendelvén, a szenteknek örök életre választott seregében, társoságában részesített és ekképpen minden kétség kívül bizonyos lévén idvességem felől, az én lelkemet ajánlom az én idvezítő Istenemnek kezében, testemet penig a földnek, közönséges anyának hagyom, ahonnan vétetett, tudván, hogy por volt és ismét porrá kell lenni. De viszontag az igazaknak és idvezülendőknek száma között halottaiból az is feltámadván az örök életre, az idvességre, dicsőségre minden szentekkel egyetemben vitetik.
Hitemről és idvességes örök életemről bizonyos vallást tévén, vészem szemem eleibe ifjúságomtól fogva való életem viselését és minthogy minden emberi háládatosság között hazánknak, nemzetünknek tartozunk mindenek felett több jóval, Erdélyországát, mint édes hazánkat, ki minket szült, nevelt és tartott, kinek sok javát vettük és lassan-lassan valamire Istennek kegyelmességéből vezéreltettünk, eredeti mindazoknak hazánkból volt, azonképpen holtunk után is, hírünket ott igyekeznők inkább terjeszteni, nevelni és dicséretes emlékezetünket hagyni.

Folytatás  itt

Aprószentek napja

Aprószenteknek a bibliai hagyomány szerint Heródes által karácsony után, december 28-án lemészárolt két év alatti fiúgyermekeket nevezzük.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium(részlet)

A napkeleti bölcsek a csillag nyomában jőve, Júdea-szerte tudakozódtak Jézus születési helye felől, kérdezvén: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett?” Heródes király hallván ezt, összehívatta az írástudókat, hogy megtudakolja, hol kell a jóslatok szerint a Messiásnak megszületnie. Trónját és dinasztiáját féltvén cselekedett így, a zsidók ugyanis a Messiás személyében földi szabadítót vártak, Dávid király trónjának jogos örökösét. Miután megtudta, hogy a Messiásnak Betlehemben kell megszületnie, hívatta a bölcseket, kifaggatta őket a gyermek életkora felől, majd Betlehembe igazította őket, hogy azok őt is nyomra vezessék. Terve kudarcba fulladt, mert mind a bölcseknek, mind Józsefnek angyal jelent meg álombeli látomásban. A bölcseket figyelmeztette, hogy visszafelé jövet kerüljék el Heródest, Józsefet pedig, hogy Máriával és a kisdeddel szökjenek Egyiptomba. Így is lőn. Heródes nem tudta, hogy az ismeretlen dávidi sarj kicsúszott a kezei közül, úgy próbált dacolni a sorssal, hogy Betlehemben és környékén minden számba jöhető gyermeket megöletett (Mt 2,1–18). E gyermekmészárlás áldozatait nevezi a magyar nép aprószenteknek (latin innocentes martyres = „ártatlan vértanúk”).

Forrás

".................................................................................................................................
A korbácsolás rítusa pogány termékenységvarázslás és katartikus rítusok halvány emléke, amelyet az egyház úgy erősített meg, hogy a korbácsolásra használt vesszőt felvette szentelményei közé.Az ilyen vessző vagy a belőle font korbács a betegséget hárította volna el az emberektől. 16. századi egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. századból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról. 20. századi formái: az aprószentek napját megelőző estén, általában azonban aprószentek napján a legények vagy fiúgyermekek vesszőköteggel vagy vesszőből font korbáccsal gyengén megcsapkodják a lányokat, asszonyokat szerencsekívánó mondókák kíséretében:
Ott, ahol a fiúgyermekek megkorbácsolása a szokás, ezt mondják:
Szófogadó, jó légy,/Ha lenek küldenek, főnek menj,/Ha főnek küldenek, lenek menj,/.../Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy.(Zalaistvánd)

Az utóbbi évszázadban elsősorban a fiúgyermekek szokásává vált a vesszőzés (amelyet egyes vidékeken aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak stb. is neveznek). A vessző lehet termőág, fűzfavessző vagy korbács. Szerencsekívánó mondókáik kísére­tében a ház minden tagját megveregetik. A meglátogatott házaknál adományt kapnak.A Csallóközben, Szigetközben a legényavatás kapcsolódik aprószentek napjához. Itt a lányokat korbácsolták meg a legények, akik a közös férfimulatságra szánt adományokon kívül még életkorjelző szalagokat is kaptak a lányoktól. A szalagok a legénycímerre kerültek, és a lányok gondoskodtak rendben tartásukról. Erdély egyes helységeiben aprószentek napján a legényeknek a fonóban kellett – büntetés terhe mellett – aludniuk."

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon  Háromszék

Bővebben itt

Tessedik Sámuel

Tessedik Sámuel (Alberti, 1742. április 20. – Szarvas, 1820. december 27.) evangélikus lelkész, pedagógus, pedagógiai és gazdasági szakíró.Mind elméleti, mind gyakorlati pedagógiai munkássága a felvilágosodás pedagógiai eszméinek hazai meghonosítását szolgálta.

Korát messze megelőzve, bámulatos sikereket ért el a használhatatlan szik termővé tételében. Gondos, a legapróbb részletekre kiterjedő kísérletei révén annyira fel tudta 
javítani szikeseit, hogy egy-egy holdjuk a legszárazabb esztendőben is 150 forint értékű hasznot hozott. A szikesek javítása mellett jelentős eredményeket ért el a 
kertészeti kultúrák termesztése terén. Hozzáfogott a saláta, sárgarépa és a burgonya termesztéséhez, gyűjtötte a gyógyfüveket. Széles körű kísérletezést folytatott a 
gyümölcsfák meghonosítása, az oltványok nevelése terén. Az 1790-es évek közepére a sokfelől - külföldről és máshonnan - begyűjtött alanyból mintegy 300 fajtát 
tenyésztett ki. Szenvedélye lett a szőlészkedés is, sikeresen kísérletezett még az aszúborral is. A méhészkedés terén pedig olyan méznyerési eljárást alkalmazott, ami 
elkerülhetővé tette a méheknek addig szokásban volt elpusztítását. Jelentős sikereket ért el végül a feldolgozóipar, az értékesítés, a vízi és szárazföldi szállítás, a 
csatornázás s a takarékosság és takarékmagtárak létesítése terén is.
Joggal írta: "Gazdasági kertem nyilvánvalóvá tette azt a XVIII. század végéig félreismert nagy igazságot, hogy az ember, mint Istennek privilégizált sáfára a földön, ha méltóságát, képességeit, rendelkezésre álló eszközeit felismeri s hasznosítja, szorgalommal még az éghajlatot is enyhébbé formálhatja." Szinte a jövőbe látva, a 
megszállottak hitével írta: "Ahol nem gondoltam, nem is gyanítottam, ott is bő gyümölcsöket termett a mag, melyet szóban és írásban elhintettem. De remélem, még 
síromon is ki fognak kelni a virágok, melyek magvát tán időnek előtte, tán terméketlen földbe, jó reménység fejében elvetettem."

Bővebben itt

Pályafutása és a szarvasi evangélikus iskola


Első papi állomása Surány volt Nógrád megyében Sréter György kastélyában, ahol udvari lelkészként működött. Második papi állomása 1767-től Szarvas volt, ahol 
nemcsak az egyházközségi lelkészi hivatalt töltötte be, hanem az evangélikus iskolában is nagy buzgalommal tanított, s ő lett a békés megyei evangélikus iskolák 
felügyelője. Természetesen ekkor még nem elemi népiskolára kell gondolnunk, hanem arra, hogy a telekkel, földbirtokkal rendelkező parasztemberek gyermekei járhattak 
az egyházi iskolába, ahol Tessedik Sámuel az írás, olvasás, számolás, hittan mellett a faültetést és -ápolást és a selyemhernyó-tenyésztést is megtanította a növendékeknek mind elméletben, mind gyakorlatban, sőt az állattenyésztés, a szőlészet, a kertgazdaság kapcsán is megkapták az alapismereteket. Elemi egészségtant is tanultak, tanulták az egészség megőrzésének titkait és a betegségek gyógyításának módjait, de a kereskedelmi számtan, a földmérés, az elemi építészet, a mértani rajz, a meteorológia és a közgazdaság körébe tartozó alapvető tudnivalók oktatása sem maradt el.
A szarvasi iskola működtetése nem volt zökkenőktől mentes, az első négy tanévben csak maga a lelkész és a felesége tanított, Tessedik Sámuel saját költségén bővítette 
az iskolai épületet 1791-ben barokk stílusban. A terveket Kimnach Lajos építész készítette. Egyre több lett a tanuló, s az 1770-es évektől több jó felkészültségű tanár 
került az iskolába, de 1795-1799-ig zárva volt az iskola forráshiány miatt. 1799 nyarán egy királyi határozat nyilvánossági jogot biztosított az iskolának, melynek révén 
végre némi állami támogatáshoz jutottak, s ismét megnyíltak az iskola kapui. Többletfeladatot is kaptak, kétéves tanítóképzést kellett indítaniok. 1806-ig mintegy 60 tanítót 
képeztek itt, de 1806-ban újra bezárt az iskola, megint forráshiány miatt, a megnövekedett feladatok ellátásához nem volt elegendő a csekély állami támogatás.
Szerencsére nemcsak a tanítás révén valósította meg Tessedik a gyermekek alap- és gazdasági képzését, hanem folyamatosan írásaiban is rögzítette elgondolásait, 
módszerereit német nyelven, így Európa-szerte ismertté vált az ő gazdasági minta iskolája, s az ott alkalmazott módszerek, gyakorló kert stb. Iskolájában szlovákul és 
magyarul tanított, közismert, hogy a magyarországi evangélikusok elsősorban a török hódoltság után betelepült szlovákokból kerültek ki Békés megyében. A 
soknemzetiségű monarchiában több nyelven is beszéltek a tanítók, a lelkészek és a mesteremberek, köztük Tessedik is, a szlovák mellett a magyar és a német nyelvet is 
elsajátította.

Wikipedia

TESSEDIK SÁMUEL - BERZEVICZY GERGELY   A PARASZTOK ÁLLAPOTÁRÓL MAGYARORSZÁGON  itt

Joseph Fouché

Joseph Fouché (Le Pellerin, 1759. május 21. – Trieszt, 1820. december 26.) francia politikus, az 1789-ben kirobbant francia forradalom idején jakobinus nemzetgyűlési képviselő, a Direktórium, a Konzulátus, a napóleoni császárság és a restaurált Bourbon királyság alatt rendőrminiszter, Otranto hercege (duc d’Otrante), a köpönyegforgatás és politikai túlélés nagy művésze. Neki tulajdonítják a hírhedt, cinikus mondást: „A farkasokkal együtt kell üvölteni.” („Il faut hurler avec les loups”). Egész élete folyamán ehhez az elvhez tartotta magát.

Joseph Fouché - „Ez több, mint bűn, ez hiba!

1820. december 26-án halt meg Joseph Fouché, akit bizonyára sokan és már sokkal korábban szívesen láttak volna holtan. Az árulás és a köpönyegforgatás nagymestere, egyesek szerint a modern titkosrendőrségek megalapozója, de mindenek előtt vérbeli karrierista volt.
Fouché 1759-ben született egy tengerészcsalád gyermekeként. Ugyan apja hajóskapitány volt, ő mégis papnak tanult, majd tanítónak állt. A forradalom kitörésekor harminc évével javakorabeli férfiúnak számított, olyannak, akinek szavára – iskolázottsága miatt – adtak az emberek. Faluja őt küldte hát a Nemzetgyűlésbe, ahol ügyesen helyezkedett, a mérsékelt szárnyból azonnal átült a király halálát követelő szélsőségesek közé, amikor a népharag XVI. Lajos vérét követelte. Pártjával együtt megszavazta a király halálát, de a későbbiekben is a szélsőségesen radikális forradalmárok közé tartozott. Tettel és szavakkal is fellépett a royalisták és a katolikus egyház ellen, melyekben a király hatalmának restaurálóit látta. Lyonban elvégzett mészárosmunkája miatt rettegték a nevét (a városban mozgolódás kezdődött a forradalom ellen, mire Fouché és a parancsnoksága alá tartozó katonaság ágyúzni kezdte a várost, a megadást követően pedig tömeges kivégzéseket rendezett – az összeterelt „lázadókat” ágyúk kartácstüzével lőtte halomra…). A szélsőséges jakobinusok bukásával együtt vesznie kellett volna neki is, ám ő még időben átállt Robespierre ellenzékébe, így életét és hatalmát is megőrizte, sőt, maga szervezte a háttérből a jakobinus vezér eltávolítását és kivégzését.

A direktórium idején számos fontos posztot töltött be, a legjelentősebbre 1799. június 18-án kérték fel: ekkor lett az ország rendőrminisztere. Ügyes taktikusként elfogadta a felkérést, de egyúttal Bonaparte Napóleonban meglátta az embert, akinek hatalomba segítése jövedelmező lehet számára. Nem késlekedett megtenni a szükséges lépéseket: elárulta a direktóriumot, a Korzikai pedig nem volt hálátlan, puccsal létrejött államában továbbra is Fouché töltötte be a rendőrminiszteri posztot. Különleges, állam az államban hatalmat épített ki, besúgóhálózata révén mindenkiről tudott mindent. A neki nem tetsző személyekről rövid időn belül képes volt annyi terhelő információt összegyűjteni, aminek alapján megzsarolhatóak, vagy elítélhetőek lettek. Hatalmától maga Bonaparte is tartott, de nem szabadulhatott tőle. Császárrá koronázása után természetesen Fouchét jelölte ki a császári rendőrség vezetőjévé. Az egykori tengerészcsemetéből hamarosan nagy birtokokkal rendelkező nemes, Franciaország egyik legbefolyásosabb embere lett. Talán ettől bátorodott fel annyira, hogy immár az ország külpolitikájába is beleszólást engedett magának. Napóleon azonban ezt nem bocsátotta meg neki; amikor hírét vette, hogy Fouché az ő háta mögött államának jövőjét illető kérdésekről tárgyalgat külhoni követekkel és egyéb befolyásos személyekkel, elcsapatta őt.

Kegyvesztettként Fouché Napóleon ellen intrikált, majd elűzése után a hatalmat megragadó, a később X. Károly néven királlyá koronázott Bourbonnak a kegyeit kereste (aki annak a XVI. Lajosnak az öccse volt, akinek fejére éppen Fouché kiáltott halált alig néhány évvel azelőtt). Mindeközben – igazi kétkulacsosként – titokban segítséget nyújtott Napóleon visszatéréséhez is. A nélkülözhetetlen Fouché így lett Napóleon száz napos visszatérése alatt ismét rendőrminiszter, eközben pedig – micsoda meglepetés – aknamunkát folytatott régi-új gazdája ellen, hogy előkészítse az újabb Bourbon-restaurációt…

Hiába lett azonban belőle X. Károly alatt újra rendőrminiszter, ahogyan megszilárdult az új rendszer, egyre többen kezdték hangoztatni a királygyilkosságban való részvételét, az uralkodó leváltotta hát őt posztjáról. Amikor pedig 1816-ban rendelet született arról, hogy a XVI. Lajos kivégzését sürgetőket örökre száműzni kell, Fouché sem maradhatott tovább Franciaországban. Életében egyszer cselekedett egyenesen, kertelés nélkül, ez pedig évek múlva visszaütött rá. Száműzetésben élt egészen haláláig, 1820. december 26-ig, amikor is Triesztben hunyta le örökre sokat látott szemeit.

NEMbulvár – Szalkai Tamás  itt

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy megszületett

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Magyar karácsony

Betlehem a dunamocsi falumúzeum udvarán


A rákoscsabai főplébániatemplom oltára karácsonyi díszben

Magyarországon a katolikus keresztények számára Jézus születésnapjának fénypontja a karácsonyi misén való részvétel (24-én éjfélkor vagy 25-én napközben). A református keresztények szentestén, azaz 24-én istentiszteleten vesznek részt, majd másnap úrvacsorát vesznek. December 24-én hagyományosan a katolikus családok böjtölnek (karácsony böjtje), és csak este fogyasztják el a böjti vacsorát. Ez eredetileg alma, dió, méz és fokhagyma, majd vajas bableves hús nélkül (böjtös bableves), végül mákos guba volt, de újabban kialakult hogy hal, illetve töltött káposzta kerül ilyenkor az asztalra.

A néphagyomány szerint a karácsonyi asztal fontos szerepet játszott az ünnepkor. Az asztal díszítésének és az étkezésnek szigorú rendje volt. A feltálalt fogásoknak mágikus erőt tulajdonítottak. Régebben a karácsonyi abroszt tavasszal vetőabrosznak használták és abból vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen. A megterített asztalra gabonamagvakat helyeztek és abból adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve.

A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek.
December 25-én következik a karácsonyi ebéd vagy karácsonyi vacsora. A család, esetleg a nagyobb rokonság ilyenkor összegyűlik, hogy együtt fogyassza el a karácsonyi ételeket. A magyaroknál a bensőséges családi együttlét általában 24-e estéje (szenteste), míg a nyugat-európai országokban többnyire 25-e.

A nem vallásos, de keresztény kultúrkörbe tartozók számára a karácsony általában a szeretetet, a családi együttlétet jelképezi. Karácsonykor elterjedt szokássá vált megajándékozni szeretteinket. Az üzletek és áruházak a szentestét megelőző hetekben igyekeznek kihasználni az ajándékozás szokását és reklámdömpinggel próbálják bevételüket többszörözni – ezzel sokszor pusztán fogyasztási lázzá torzítva az ünnep hagyományos és valódi lényegét.

Régebben a betlehemezés a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi szokások közé tartozott, amely egy több szereplős dramatizált játék volt és az egész országban ismertek, nagyon sok helyen ma is gyakorolják. A falusi betlehemezés legfontosabb eleme a betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes játéka volt. A dramatizált játék fő eleme a Kisjézust imádó három pásztorról szóló bibliai történetre, köztük a nagyothalló öreg pásztor tréfás párbeszédére épült. A betlehemezés fő kelléke egy templom alakú betlehem volt, amelyben a Szent Család volt látható. A pásztorjáték szereplői voltak a kistemplomot vivő két angyal, a három pásztor, illetve a szatmári országrészben őket kiegészítette a huszár és a betyár alakja.
Karácsonyfa lakásban, 2012 -ben

Forrás itt

Kernstok Károly

Kernstok Károly (Budapest, 1873. december 23. – Budapest, 1940. június 9.) magyar festő és grafikus, a magyar avantgárd egyik tehetséges képviselője.


Munkássága

Kernstok Károly a modern festői törekvések egyik fő képviselője, kétségkívül a 20. század elejének legnagyobb jelentőségű, meghatározó egyéniségű, új utakat kereső festője. Pályafutásának kezdetén még naturalista képeket festett. Párizsi utazásai a kor ottani új törekvéseivel ismertették meg, ezek az új irányzatok nagy hatással voltak rá, meghatározták későbbi festészetét.
Kifejezésmódja egyedi, alakjai szinte szoborszerűek. Korai műveiben még a színek harmóniáján van a fő hangsúly. Hamarosan megjelennek művein a rajzos elemek, a tömör formák, az erőteljes színek. Párizsban csatlakozott a Vadak (Fauves) csoportjához. Ez a csoport volt a kubizmus előfutára. Jogosan emlegetik mint a Nyolcak csoportjának egyik legjelentősebb képviselőjét. Akkoriban Párizs volt a művészetek forradalmi csomópontja. Kernstok a többi magyar művésszel együtt innen hozta be Magyarországra az ottani törekvéseket, mint a kubizmus vagy a fauvizmus. Mindezek későbbi képein is látszódnak. Műveiben egyre gyakrabban jelenik meg az erőteljes vonal, a kemény formák, szinte plakátszerű ábrázolási mód. Alakjai atlétaszerűek, erőteljesek.
Az első világháború ideje alatt visszatért a líraibb képekhez, ahol közeledett az expresszionista stílushoz. 1912-ben a debreceni vármegyeháza számára festett üvegablakokat. Későbbi képei eltávolodtak a kor vezető stílusirányzataitól: rajzos felfogású figurális kompozíciókat festett, amelyek stílusukban a klasszicizmus felé közelednek. Grafikai munkássága is igen jelentős. Erőssége volt a figurális kompozíció, portrék, aktok, állatok ábrázolása.
Legtöbb alkotását a Magyar Nemzeti Galéria őrzi, de vannak művei a Deák Gyűjteményben Székesfehérvárott s a Janus Pannonius Múzeumban Pécsett, továbbá magántulajdonban.

Wikipedia

Lovasok a víz partján(1910)

Élete és művei  itt

Ilyen kaján a sors!

Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.), író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór mellett legnagyobb alakja.

Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy különben is összeroskadnánk.

Személyisége

Az Élő Könyvek - Magyar Klasszikusok sorozatban, Zord idő című műve elé írta bevezetésképpen az alábbi sorokat közeli munkatársa és elvbarátja, Rákosi Jenő:
Ha az ember mellképét nézi, az a benyomása, hogy egy termetes atlétával áll szemben. Domború és hatalmas mellkasa felett egy impozáns nagy fej ül, húsos arccal, kemény vonásokkal. Pedig ő alacsony, zömök ember volt, csak a feje volt nagy, lakása egy nagy, átfogó elmének, barlangja egy zord szellemnek. És melle volt termetes, palotája egy nagy, nemes és jóságos szívnek, amely nyájasan nézett ki rád két ártatlanul a világba tekintő szem ablakán.”
Hihetetlennek látszik, hogy ez a szinte a naivitásig jó ember két szelíd szemével mint acélfúrókkal tudott behatolni az emberi lélek rejtelmeibe. Részvét, emberszeretet, méltányosság és megértés töltötte el szívét embertársai iránt, kik a küzdő és tolongó sokaságból elébe kerültek. Azokon azonban, akik arra vállalkoztak, hogy embertársaik s a haza sorsát intézzék: se kosztüm, se dekoráció, se szavalat, se póz nem segített: ha történeti alak, ha élő kortárs volt: az ő szeme behatolt lényének, érzésének, szándékának és céljainak legrejtettebb zugaiba is és mesteri kézzel állította össze, akár elképzelt alakjainak, jellemét.
„Ismeretes az az eset, amikor Prottmann, a rendőrfőnök, két rendőrtisztet küldött hozzá késő este a Pesti Naplónak egy cikke miatt, melynek törlését a cenzúra – persze előzetesen – követelte. A két rendőrtiszt a bárót már ágyban találta és kezdte neki magyarázni a félelmes Prottmann úr intézkedését. És beszéltek, beszéltek s egyszerre csak elhallgatnak s megdöbbenve egymásra néznek. Amíg ők beszéltek, a báró – elaludt. Ott feküdt, mint a szendergő tiszta lelkiismeret. Csináljanak Prottmannék vele is, cikkével is, amit akarnak. Az már az ő dolguk, ő maga elvégezte a magáét. (…) A bárónak pedig reggel eszébe jutott, hogy milyen látogatói voltak. Hozatja a Pesti Naplót, a cikk benne volt és – csodálatos dolog – semmi következménye nem lett. A nyugodt lelkiismeret e képe leszerelte Prottmannt és embereit is.”
„Egy napon odalép hozzám a szerkesztőségi asztalom mellé s ravasz mosollyal így szól: Becsaptam az inasomat! Bámulva rámeredek. Hogy a báró úr egyáltalán becsap valakit a világon? – Igen, becsaptam. A gazember lopja az edényemet a pincéből és azt hiszi, hogy nem tudom. Pedig – tudom! Ez volt ő, mikor valakit rászedett.”

Wikipedia

Kemény Zsigmond naplója itt

Tanulmányok itt

Élete