Tisza István

Tisza István (dr., Dr.), teljes nevén: Tisza István Imre Lajos Pál (Pest, 1861. április 22. – Budapest, Herminamező, 1918. október 31.) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja.

Alig akad magyar politikus, akinek tettei, eszméi és egyénisége körül a szenvedélyek még életében oly magasra csaptak volna, mint Tisza István esetében: egyfelől
rajongás, másfelől gyűlölet övezte. Sokakat felőrölt az efféle szerepkör. Őt azonban sem hívei, sem ellenfelei nem befolyásolhatták. A maga útját járta, melyet
küldetéstudata, eszméibe vetett hite, saját értékének tudata jelölt ki. Ebből eredt ridegségszámba menő zárkózottsága és egyben a népszerűség elhárítása is. Mindvégig visszautasította a köntörfalazó mellébeszéléseket, idegen maradt tőle a politikai taktika világa. Meggyőződéséhez egész életében ragaszkodott, amit nemcsak
következetességnek, hanem egyfajta gerincességnek is nevezhetünk. Életéből ezért hiányoznak a vargabetűk, a váratlan fordulatok. Határozottsága, aktivitása,
munkabírása egyedülállónak számított. Önmagát a nemzeti haladás, a liberalizmus, továbbá a szociális reformok képviselőjének tartotta.
Elképzelései valóra váltásáról még a legnehezebb helyzetekben sem mondott le. Erre fordította kivételes energiáit, jórészt lemondva politikustársai szenvedélyeiről, a
kártyáról, a vadászatról, a teniszről, a csillogó estélyekről. Bizonyára alkata szerint sem vonzódott ehhez az életmódhoz, de jórészt a dualizmus korának új, megnehezült
korszaka érlelte szinte már mosolytalan, rideg, az emberi kapcsolatokkal keveset törődő államférfivá. Szabad idejének jelentős részét Deák kiegyezési művének tanulmányozására, valamint a korabeli közgazdasági, katonai és politikai kérdések elemzésére fordította.
Közgazdasági, pénzügyi, közjogi témákban írt tudományos igényű, színvonalas dolgozatait a liberalizmus szelleme hatotta át. Tanulmányaiból kitűnik, hogy történeti
irodalmunk eddigi felfogásától eltérően az ún. agrárius-merkantilista vitákban nem sorolható a merkantilisták közé. A századvégi nagy agrárválság, a tengerentúli gabona- és állatbehozatal idején inkább a mezőgazdaságot ért súlyos gazdasági, értékesítési gondok foglalkoztatták.
Tisza István az 1890-es években a Szabadelvű Párt vezető garnitúrájával együtt szorgalmazta és több területen valóra váltotta a kor által igényelt, fontos liberális
társadalompolitikai és szociális reformokat. A szabadelvűség velejárójának tekintette a katolikus egyház közéleti túlsúlyának visszaszorítását, illetve a felekezeti viszályok
kiiktatását a belpolitikai életből. Ettől a dualista kormányzat megszilárdítását is remélte. Magáévá tette a munkásság néhány követelését is. Szükségesnek tekintette
például a szakmunkásság számára a vasárnapi munkaszünet bevezetését, a biztosítás és a munkaidő rendezését. Sürgette a munkásjóléti intézmények, köztük a
lakásépítés elősegítését, az önsegély és az államsegély együttes alkalmazását, vagyis az állam fokozottabb bevonását a különböző munkásbiztosítási formákba. Ettől
remélte a munkásmozgalom visszaszorítását. A szakképzetlen munkások és az agrárszegénység jogainak kiterjesztését azonban a fennálló rend szempontjából már
veszedelmesnek tartotta. Ám számukra is kilátásba helyezte életviszonyaik javítását, munkaidejük szabályozását, a szegényügy, továbbá a női és gyermekmunka általános
rendezését.

A századforduló táján azonban hirtelen szakított liberális tartalmú tudományos alkotótevékenységével, és társadalompolitikai reformelképzelései is jelentősen csorbultak. Felfogásában egyre nagyobb teret hódított a konzervativizmus. Határozottan szembefordult a választójog radikális kiszélesítésével, s legfeljebb mérsékelt szociális reformokra hajlott. Ugyanakkor elodázhatatlannak tartotta a véderőreform mielőbbi elfogadtatását.
Felmerül a kérdés, vajon milyen okok játszottak szerepet e pályamódosításban? Miért hagyta abba társadalomtudományi, közgazdasági alkotótevékenységét, miért lépett a
napi politika zajos, sok veszélyt rejtő talajára? Nem járhatunk messze az igazságtól, amikor e változás mozgatórugóit a dualista rendszer válságjelenségeinek
felerősödésében, vagyis a megváltozott korban látjuk. Mert hol vannak már ekkor a dualista korszak békés, nyugalmas évei, a Tisza Kálmán-i kormányzati stabilitás, hova
tűnt a városok, falvak csendje, a századvég kiszámítható diplomáciai élete? Hiszen az "agrárszocializmus" árja az 1890-es évek végére Békés, Csongrád, Csanád
megyékből a Nyírségre is átcsapott. A szociáldemokrácia közben országos mozgalommá szélesedett, s a kormányzattal szembeni lojalitása - elsősorban az általános,
egyenlő, titkos választójog követelése és élénk külpolitikai kapcsolatai miatt - egyre törékenyebbnek bizonyult.
Tiszát azonban leginkább pártjának, a Szabadelvű Pártnak szinte állandósult kormányzati válsága és az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai helyzetének, főként a
Balkán sorsának alakulása nyugtalanította. Emiatt halaszthatatlan feladatnak tartotta a véderő fejlesztését, a centripetális erők visszafogását, a nemzet egységének
visszaállítását és megerősítését. S amikor az országgyűlési ellenzék az obstrukció alkalmazásával egyre-másra elvetette a véderő-fejlesztési javaslatot és 1897-ben
megakadályozta a vámszövetség meghosszabbítását Ausztriával, sőt az évi rendes költségvetés elfogadását is, Tisza István döntéséhez nem férhetett kétség. Szinte
belevetette magát a pártpolitikai életbe, amelytől egyébként sohasem idegenkedett. A századfordulón azonban már mindenféle kormányzati és parlamenti szerepkör
betöltésére vállalkozott. Egyedül önmagát tartotta alkalmasnak a Monarchia felett kavargó viharfelhők elhárítására. Megoldandó feladatai közé sorolta az obstrukció
letörését, a Monarchia két állama közti harmónia helyreállítását, a birodalom nagyhatalmi állásának megerősítését, a belső társadalmi és nemzeti-nemzetiségi béke,
valamint a rend biztosítását.

Tisza István első kormánya

1903. november 3-án kapott első ízben miniszterelnöki megbízást. A parlamenti többséget maga mögött tudva, nem riadt vissza az ellenzék megrendszabályozásától. A Szabadelvű Párt egysége azonban labilis volt, a benne levő különböző csoportok már-már szervezett formát öltöttek. Tisza reménykedett többsége megőrzésében, bár
világosan láthatta táborának gyengülését. Ennek mértékét azonban voltaképpen nem mérte fel reálisan. Ezért nem lehetett kétséges az "erős kéz" politikáját valló és
vállaló Tisza, valamint a harcias erények csillogtatására törekvő ellenzék látványos összeütközés-sorozata.
A miniszterelnök 1904 nyarán kidolgozta új házszabály-módosító tervezetét, amely a napirend előtti felszólalások, zárt ülések, név szerinti szavazások lehetőségének
szűkítését, továbbá a beszédek idézetekkel történő nyújtásának tilalmát tartalmazta. A tervezet tovább kívánta növelni az elnök jogkörét is (a rendzavaró képviselők
kiutasítása, a kizártak távol tartása az ülésekről, továbbá képviselőházi őrség szervezése az elnök számára).
Az 1904. november 18-ai ülés jórészt a technikai obstrukció jegyében telt el. A zárt ülés végeztével Tisza István így zárta beszédét: "Itt egy marad hátra: vagy sorsára
bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának." A nagy hangzavarban ezt még feljegyezték a gyorsírók, az elnöklő Perczel Dezső szavait azonban már senki
sem hallotta. Amikor pedig az előre megbeszélt taktika szerint Tisza elővette a zsebkendőjét, a szabadelvű párti többség felállt, s az elnök ezzel a
házszabályreform-javaslatot elfogadottnak nyilvánította. Válaszul november 19-én formailag is megalakult az ellenzéki koalíció és "vezérlő bizottsága". Benne találjuk a
Függetlenségi Pártot, a Katolikus Néppártot, Bánffy Dezső Új Pártját, Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártját, Apponyi Albert pedig átállt a függetlenségi párthoz. Később
Andrássy disszidensei is csatlakoztak a koalícióhoz, ők alapították meg az Alkotmánypártot.
1904. december 13-án az elnöki emelvényt és a jobboldali padsorokat mintegy 40 tagú teremőrség vette körül, akik parancsot kaptak: senkihez sem nyúlhatnak. "Fehér
kesztyűvel a kezükön, mint a szobrok álltak ott [É] Az ellenzék - írta az egyik újság - [É] látva, hogy nem védekeznek, inzultálta, megverte, kidobta őket, ruhájukat letépte,
némelyiknek a cipőjét is lehúzta." Majd mielőtt a kormány tagjai az ülésterembe mentek volna, megrongálták a bútorzatot. Tettüket az erőszak megtorlásának nevezték.
Tisza közönséges bűncselekménynek nevezte a történteket, és büntetőfeljelentést helyezett kilátásba a tettesekkel szemben. Majd bejelentette, hogy amennyiben a Ház
rendje nem áll helyre, a nemzet ítéletére apellál, vagyis az uralkodóval feloszlattatja a képviselőházat, új választások kiírására kerül sor, és a "bűnösöknek" a "nemzet
ítélőszéke előtt" kell felelniük tetteikért.

Az 1905. évi januári választásokon azonban meglepetésre az ellenzéki koalíció abszolút többséget szerzett. Tiszát megrázta a választás eredménye, lépései
elbizonytalanodtak, határozottsága tétova töprengéssé szelídült. Ferenc József 1905. június 18-án felmentette a Tisza-kormányt, és Fejérváry Gézát, a királyi testőrség
kapitányát nevezte ki miniszterelnökké. Fejérváryt ezután a koalíciós kormány élén 1906 áprilisában Wekerle követte. A belső ellentétektől feszülő koalíció szükségszerű
felbomlása után pedig a Nemzeti Munkapárt, a régi Szabadelvű Párt örököse került hatalomra. Tiszát 1912. május 22-én házelnökké választották. 1912. június 4-én az
ellenzéki képviselőket parlamenti őrség segítségével kivezettette a parlament ülésterméből, és így könnyűszerrel megszavaztathatta a kormánypárttal a véderőreformot.
Hasonló módon iktatták törvénybe még 1912-ben a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről és a hadigazdálkodásról szóló törvényeket.

Tisza István második kormánya

A háborús előkészületek jegyében nyerte el Tisza István 1913-ban, másodízben a miniszterelnöki tisztséget. Újabb miniszterelnöksége azonban politikai pályáján nem
határkő, hiszen a munkapárti kormányok működésének folytatását jelenti a bel- és külpolitikában egyaránt. A háborús felkészülés mellett felgyorsult a kiegyezési rendszer
liberális elemeinek kiiktatása a kormányzati, belpolitikai életből. Csorbították az esküdtszékek hatáskörét, korlátozták az egyesülési és a gyülekezési jogot, új sajtótörvény elfogadására is sor került, amely hatályon kívül helyezte az 1848. évi liberális sajtótörvényt. Az új törvény lényegében bevezette a cenzúrát, növelte a felelősség körét, a terjesztést pedig szigorú feltételekhez kötötte. Tisza az ellenzék tiltakozása közepette újra és újra elkezdte egyezkedő tárgyalásait a magyarországi Román Nemzeti Párttal, anélkül, hogy az egyezség megszületett volna.

A világháború kitörése azonban gyökeresen új helyzetet teremtett, hiszen az egész Osztrák-Magyar Monarchia sorsát meghatározó külpolitikai és hadügyi kérdések
kerültek előtérbe. Ferenc Ferdinánd és felesége 1914. június 28-ai meggyilkolása után a hadvezetés - a némettel egyetértésben - elérkezettnek látta az időt a Szerbiával
való leszámolásra. Tiszát nem kerítette hatalmába a trónörökös meggyilkolása nyomán keletkező érzelmi vihar, sőt ebből akarta kiragadni a Monarchiát, elsősorban az
uralkodót. Állásfoglalásaiban ezért a célszerűségi megfontolások, a Monarchia jövőjét befolyásoló észérvek domináltak. A július 7-ei közös bécsi minisztertanácsi ülésen
szigorú, de Szerbia számára nem elfogadhatatlan feltételek rögzítését kívánta. Egy héttel később, július 14-én azonban feladta különvéleményét, s részt vett a Szerbiának
küldendő elfogadhatatlan ultimátum megfogalmazásában is.

Mi volt az oka annak, hogy Tisza gyökeresen megváltoztatta véleményét?
Németországot pályafutása kezdetétől a Monarchia nagyhatalmi állása sarkkövének, meghatározó nemzetközi feltételének tekintette. Koncepciójának kétségtelenül a
Németország anyagi, katonai, szellemi erejét túlértékelő vakhit volt a leggyengébb pontja, de ehhez a rá jellemző következetességgel, mondhatnánk makacssággal
ragaszkodott. Amikor megbizonyosodott Vilmos császárnak a háború megindításáról vallott határozott felfogásáról, sőt Ferenc József hasonló elhatározásáról is,
döntéséhez már nem férhetett kétség. Elhatározását befolyásolta Németország határozott ígérete is, amely szerint Romániát távol tartja a háborútól, sőt esetleg
Oroszország ellen fordítja. Tehát nem kényszerűségből hódolt az uralkodó kívánságának, őszintén mondott igent, kiirtva magából korábbi kételyeinek csíráit is. Csak ilyen módon tudta kivételes  munkabírását s a kormányzati gépezetet a háborús célok szolgálatába állítani.?Tisza lehetőségei azonban a háború kirobbanásakor jócskán beszűkültek, hiszen a háborúban mégiscsak a hadseregé, a fegyvereké a döntő szó. A dualizmus adott rendszerében pedig a hadsereg irányítása, vezetése a közös hadvezetésben összpontosult.

Magyar miniszterelnökként gyakran csak másod- vagy harmadkézből értesült előbb a hadiszerencséről, majd az egyre gyakoribbá váló csatavesztésekről. Közös
minisztertanácsi üléseket túlságosan ritkán tartottak, az egymást váltó hadügyminiszterek vagy a vezérkari főnökök pedig nem tekintették feladatuknak a két kormány tájékoztatását, terveik ismertetésétől pedig egyenesen elzárkóztak, a miniszterelnökökkel szemben is hadititoknak tartva ezeket.
A háború kitörése után tehát Tisza korábbi pályaíve megtört, személyisége a Monarchia hadvezetésének árnyékába került. S ha bírálta is annak egyes ballépéseit vagy
saját hadászati javaslatokkal rukkolt elő, meghallgatásra is alig talált a zárt világú bécsi felsőtiszti vezetés körében.
1916. november 21-én, 68 évi uralkodás után elhunyt Ferenc József, s a trónörökös, Károly Ferenc József foglalhatta el a trónt. Az új uralkodó Tisza István iránti bizalma
nem volt mérhető Ferenc Józsefével. Tisza a csüggedés semminemű jelét nem mutatta, holott bizalmas leveleiből kitűnik: látta a helyzet tragikumát, de a rá olyannyira
jellemző hideg célratöréssel kívánta útját állni a forradalmasodás folyamatának. Pártját, politikáját változatlanul legyőzhetetlennek tartotta. Pedig tudott arról, hogy a
parlament ellenzéki vezetőit fogadta a király, s már 1917 januárjában felmerült eltávolítása a miniszterelnöki tisztségből. S miután a választójog ügyében nem találták meg a modus vivendit, Tisza 1917. június közepén távozásra kényszerült.

1918. október 17-én még beismerte a parlamentben a háború elvesztését, arra azonban nem gondolt, hogy a vereség egyben az Osztrák-Magyar-Monarchia szétesését, az adott magyarországi belpolitikai rendszer, a "nemzetfenntartó erők" vereségét s a polgári demokratikus forradalom győzelmét is előrevetíti. Az október végi napokban is operettfiguráknak nevezte a forradalom előkészítőit és résztvevőit. Szétverésükre is vállalkozott volna, holott politikustársai már korábban is a kompromisszumok útját keresték. A háború szenvedéseinek összes vádja így Tiszára hullott. Majd eldördültek a lövések
Életének végzetes utolsó napján, 1918. október 31-én feleségével, kis létszámú házi személyzetével és a védelmére rendelt csendőrrajjal a Hermina úti Roheim-villában
tartózkodott. A délelőtti órákban házfelügyelője társaságában a városon keresztül hozzárohant unokahúga, gróf Almássy Denise, és beszámolt neki a pesti utcák képéről, a tüntetők, a forradalom győzelmét éltetők tömegéről és a Tisza vesztét követelő jelszavakról. A ház korábbi nyugalmát ezért a várakozás feszültsége váltotta fel.

A  szorongó légkört csak Tisza félelmet nem ismerő alkata oldotta. Menekülésre nem gondolt.
Öt és fél hat között két katonai teherautó állt meg a Roheim-villa közvetlen közelében. Az autókról leugráló fegyveresek oly gyorsan és szinte óraműpontossággal
cselekedtek, hogy kizárhatjuk a véletlenszerűséget, vagyis a különböző fegyvernemek uniformisait viselő katonák nyilvánvalóan részletekbe menő, kidolgozott
elképzeléssel érkeztek. Négyen csőre töltött fegyverrel a lakásba indultak, ketten az alagsorban unottan kártyázgató, még ottmaradt csendőröket lepték meg, akik azonnal
átadták fegyvereiket, majd elhagyták a házat. Néhány katona a kertben, illetve az utcán maradt. ?A hallba lépő katonák Tiszát keresték, aki felesége és unokahúga,
Almássy Denise kíséretében pisztollyal a kezében lépett elő, s szembetalálta magát a puskájukat rászegező fegyveresekkel. Felszólításukra - látva az ellenállás képtelen
voltát - letette, más variáció szerint eldobta pisztolyát. Rövid szópárbaj kezdődött, amelyben a katonák a háborúért, annak minden szenvedéséért az egykori nagy hatalmú miniszterelnököt vádolták. Majd eldördültek a lövések. A miniszterelnök utolsó szavai ezek voltak: ennek így kellett történnie.

Forrás

Gárdonyi Géza

Gárdonyi Géza (Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.)

Mikor azt mondjuk: - Rideg ez a világ! Csak nézzünk belé mélyebben és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.

Munkássága

Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának
kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Gárdonyi nem sorolható egyetlen irodalmi körhöz sem, híján volt a kor haladó irodalmárait
jellemző nagyvárosi, polgári háttérnek, a művészete korai szakaszára jellemző, gyermekkora élményeiből fakadó – természetesnek vélhető – népi tematikát és hangvételt  pedig nem érezte igazán a magáénak. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki.” Nyitottsággal fordult a legkülönfélébb irodalmi formák és írói csoportosulások felé. Egyedül a 20. századdal születő új nemzedéktől idegenkedett annak dacára is, hogy az újabb irodalmi irányzatok szellemi vezérei elismeréssel szóltak Gárdonyi századforduló utáni művészetéről, s csábították is volna a Nyugat szerzőgárdájába. Ady Endre például a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében. Irodalmi életműve egyfajta sajátos átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye, a vidéki népies és a városi polgárosult irodalom között. Pályáját és művészetét folyamatos útkeresés, a világ és önmaga reflektív megfigyelése és önképzés jellemezte, emiatt gyakran említik hivatásában is amatőr szerzőként. Személyiségével és szerteágazó érdeklődésével összhangban művészi pályáját is tematikai-formai kalandozás, filozófiai-ideológiai irányváltások jellemezték.

Róla bővebben

Gárdonyi Géza egyike volt a 20. század elejének túlérzékeny, "kivonuló" alkotóinak. Magát "kövek alatt nőtt fűnek" mondta, világnézetében keveredett a misztikus vallásosság az ateizmussal, a racionalizmus az irracionalizmussal. Élete tele volt irányváltásokkal, mégis gazdag líraisággal ábrázolt korokat, helyzeteket, embereket. "Az egri remete" 1922. október 30-án halt meg, Egerben temették el.

Forrás

Az Országház tervezője

Steindl Imre (Pest, 1839. október 29. – Budapest, 1902. augusztus 31.) magyar építész, műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Steindl mesterben valódi művészlélek, hatalmas alkotó erő lakozott. Sohasem kereste a szórakozást, nem pihent; minden örömét művészetében lelte és egész idejét művészetének szentelte. Egyenes, szókimondó modora miatt talán sokan nem vonzódtak hozzá, de a kik megösmerték, tudták, hogy szívvilágában a jóság foglalja el a legnagyobb helyet. Csupa egyszerűség, szerénység volt. Nem irigye a mások sikerének, viszont ő sohasem kereste a hangos sikert. Keveset írtak róla, mert magába zárkózott természete hadilábon állt a nyilvánossággal. Azt tartotta, hogy a művész egyénisége csak úgy érvényesülhet igaz alakjában, ha gondolkozásában, művészi megnyilatkozásában teljesen önálló, szabad, ha abban nem zavarja semmiféle idegen befolyás.

Forrás

Az Országház tervezője, STEINDL IMRE,  a budai József Polytechnikumban, majd a bécsi akadémián tanult; itt Friedrich Schmidt, a kölni Dóm egykori kőfaragó mestere, a korszak legjelentősebb neogótikus építésze volt a mestere. 1869-től haláláig Steindl a budai Műegyetem tanára, majd professzora volt. 1868-ban kapott megbízást a (Váci utcai) pesti új városháza tervezésére. Mivel ebben az időben Magyarországon a neoreneszánsz stílus volt divatban, Steindl nem tudta megbízóival elfogadtatni egy neogótikus stílusú épületre vonatkozó elképzeléseit. Végül 1870-75 között megvalósult munkájában az olasz reneszánsz elemeit alkalmazta. Az épület homlokzata polikróm tégla, terrakotta díszítményekkel, ötkarú díszlépcsőháza öntöttvasból készült – Steindl vonzódott a tiszta, „őszinte” anyagokhoz.
Hogy a számára kedves gótikától ne szakadjon el végleg, ezekben az években számos középkori épületet restaurált, közülük néhány helyreállítása valóságos újjáépítést jelentett (Vajdahunyad vára, kassai székesegyház).
1883-ban neogótikus stílusú tervével megnyerte az Országházra kiírt pályázatot. Az épület kivitelezése 1904-ben fejeződött be. A gótika mellett az épületen a barokk hagyomány is megjelenik, például az alaprajz szimmetriájában. Az Országház tömegelrendezése jól kifejezi az épület funkcióját: a két nagy pavilonban volt egykor az alsó- illetve a felsőház, a középső kupolaterem a két ház együttes üléseinek színtere volt.

Forrás

Az utolsó mecénás

Hatvany Lajos, hatvani báró (1897-ig Deutsch, 1917-ig Hatvany-Deutsch) (Budapest, 1880. október 28. – Budapest, 1961. január 12.) író, kritikus, irodalomtörténész, Kossuth-díjas, az MTA tagja; "az utolsó mecénás"

Élete

Munkássága

Egész életét a művészetek, elsősorban a magyar irodalom anyagi és erkölcsi támogatásának szentelte. Felkarolta a tehetséges, újító írókat, költőket. Szoros barátságban állt Ady Endrével. Tóth Árpádot, József Attilát, Markovits Rodiont, Lesznai Annát és az irodalom számos más nagyságát pályájuk kezdetétől erkölcsileg támogatta, de akinek arra szüksége volt, anyagilag is. A fiatal tehetséges alkotók ismertségét saját írásaival is elősegítette. A racionalista és az impresszionista kritika és publicisztika jeles képviselője volt. Élete végéig kutatta Petőfi Sándor munkásságát és életrajzi adatait. Jelentősek irodalomtörténeti munkái, de regényeket és színműveket is írt. Szépirodalmi műveiben a magyar polgárság kialakulását és fejlődését ábrázolja bensőségességgel és éles kritikával. Magyar nyelven publikált itthon, de emigrációban német nyelven is. Művészi álnevei voltak: Pilvax, Agricola.

Wikipedia

"Élt ezelőtt száz esztendővel Kolozsvárt egy dikaszteriális, illetve főkormányszéki irnok, bizonyos Bölöni Farkas Sándor nevű, kit gróf Béldi Ferenc északamerikai útjára 1830-ban útitársul választott. Gazdagon terhelve jött haza, jegyzeteiből egy nagy könyvet állíta össze..."

Természetes, hogy a polgárokat nevelni kell a kormányzásra. Farkasból a népművelés hitének még ki nem ábrándult, korszerű optimizmusa szól: "Az amerikaiak igen jól tudják, hogy valamint az egyes emberből a nevelés által lehet minden, éppen úgy a népnél is a neveléstől függ minden..." Mindazonáltal Farkas a műveltségtől mindent váró optimizmusa ellenére is, tisztában van az arisztokratikus és demokratikus műveltség közt való lényeges különbséggel. A kultúrából nem akar újabb kiváltságot faragni s ezért a műveltségbe is bele akarja vinni a demokráciát: "Mert ahol a tudomány kevesek kezében van, - céloz félreérthetetlenül a hazai állapotokra - könnyen uralkodhatik a tudományosabb a tudatlan sokaságon. S éppen ezért Amerikában mindent elkövetnek, hogy legszegényebb tagjaiknak is, bizonyos tudományos ismereteik legyenek".

Hatvany Lajos  EGY SZÉKELY NEMES, AKI FELFEDEZTE A DEMOKRÁCIÁT

Kovács Imre

Kovács Imre (Alcsút, 1913. március 10. – New York, 1980. október 27.) a két világháború közti népi mozgalom kiemelkedő alakja, népi író, később parasztpárti politikus, aki a Magyar Kommunista Párt (MKP) hatalomátvétele előtt emigrált.

Ellenezte a Parasztpárt Erdei Ferenc vezette szárnyának közeledését a kommunistákhoz, ki is lépett a pártból. Külföldre menekülésekor arra számított, hogy négy-öt év múlva normalizálódik a magyar belpolitikai helyzet és visszatérhet, de erre nem került sor.

Wikipedia

Apai ágon tősgyökeres gyomai kálvinista szabad parasztok leszármazottja, anyai felmenői között dunántúli katolikus iparosok voltak. Apja, Kovács Imre kétéves gazdasági szakiskolát végzett, katonakorában József főherceg ezredírnokaként szolgált. Leszerelésekor ezredparancsnoka ajánlatát elfogadva a főhercegi uradalom területén vállalt állást, uradalmi kulcsár-elöljáró lett. Anyja, Kék Karolina Mária egy az uradalomban dolgozó bognármester leánya, házasságkötésükkor háztartásbeli volt, később özvegyként műtősnő. Testvérei közül Endre (1914) vámkezelő, László (1916) könyvelő. Kétszer nősült. Első feleségétől, Földes Ilonától 1952-ben elvált. A következő évben az USA-ban házasságot kötött Rita Deborah Labenowval, aki akkor egyetemi hallgató volt. Együttélésük 1963-ban törvényesen megszakadt. Közös gyermekük, Adrien (1953) fotóművész.

Elemi iskoláit a puszta osztatlan iskolában kezdte. Apja váratlan halálakor, 1922-ben anyai nagyanyja házába került, majd tizenegy évesen a budapesti Szegényház téren működő Protestáns Országos Árvaház lakója lett. A Rottenbiller utcai polgári reáliskolába íratták be, de ezt az iskolatípust nem kedvelte. Három évvel később, 1927 szeptemberében különbözeti vizsga letétele után átment a Toldy Ferenc Főreáliskolába. Jeles és jó eredménnyel érettségizett.

Személyes élettapasztalatai és érdeklődése az agrárszegénység problémái és a mezőgazdaság felé irányították, ezért a Magyar Királyi József Műegyetem közgazdasági fakultására iratkozott be. Az ott működő ifjúsági egyesületben vitákat rendezett, hogy a meggyökeresedett közgazdaság-tudományi felfogással szemben a kisbirtokon folytatott termelés jövedelmezőségét bebizonyíthassa. Első írását másodévesen, 1934-ben publikálta Dunántúl Erdély sorsa? címmel a hazai németség gazdasági terjeszkedéséről a Pesti Naplóban. Kisebb cikkeinek merész hangja, konfliktusokat vállaló és gerjesztő magatartása – ami élete végéig jellemezte – felkeltette Szekfű Gyula figyelmét, s tanulmányírásra kérte fel a Magyar Szemle részére. Az uradalmi cselédek gazdasági és megélhetési viszonyairól írott dolgozata olyan radikális hangvételűre sikeredett, hogy a folyóirat szerkesztőbizottsága csak Szekfű lemondással való fenyegetésének hatására járult hozzá megjelenéséhez. Még középiskolás korában, 1929-ben költözött be a főleg protestáns középosztálybeli fiataloknak otthont adó Pro Christo Diákszövetség Hársfa utcai internátusába. Jobbító szándékú társaival megalakította a 312. Erő öregcserkészcsapatot, s együtt vonultak le falukutató táborozásra Kemsére. Leutazásuk célja az volt, hogy az önmaguk által kikísérletezett és kialakított szociológiai módszer révén anyagot gyűjtsenek az ormánsági egyke jelenségéről, s azt értékelni, elemezni tudják. Kutatásuk eredményeként jelent meg az Elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfia.

Életrjza

Az aranyifjú útja

William Hogarth (London, 1697. november 10. – 1764. október 26.) angol festő, grafikus, rézmetsző, a modern karikaturisták  előfutára, az angol nemzeti festészet megteremtője.

Hogarth felbukkanásáig a legjelentősebb udvari festők külföldiek voltak. Anthony Van Dyck művészete hosszú időn át határozta meg az arcképfestés jellegét, s kevés angol művész, köztük Hogarth tudta függetleníteni tőle egyéniségét. Hogarth volt az első, aki a népi művészetből merített, s akinek stílusa és mondanivalója mindenki számára érthető volt, s ő volt az első kora festői között, aki nagyfokú szociális érzékenységről adott számot.

Az aranyifjú útja

William Hogarth minden idők egyik legnagyobb szatirikusa. Festményeiben és grafikáiban nagy elszántsággal leplezte le a 18. századi Anglia társadalmi visszásságait, a politikai korrupciót, és a különféle társadalmi rétegek, különösen az arisztokrácia álságos viselkedését. A festő saját erejéből küzdötte fel magát és vált London egyik legkeresettebb művészévé, de magasabb körök csillogó életformája sohasem vonzotta, azt mindig kritikus távolságtartással szemlélte. Mélységesen elítélte a nemességet majmoló újgazdagokat. Az ő példájukat figurázza ki Tom Rakewell alakjában, Az aranyifjú útja című metszetsorozat főszereplőjében, akit a divatos élet és a rang utáni vágya hajszol arra, hogy apjától örökölt vagyonát egyre nagyobb és képtelenebb kiadásokba bocsátkozva elherdálja. Az ostoba ifjú vakon követi mindazt, amit az arisztokrata ideál megkövetel: bőkezű mecénása a felkapott művészeknek, a szabónak, a táncmesternek, a vívómesternek és a szajháknak. Érdekházasságra kényszerül, elvesz egy vagyonos öregasszonyt, de az adósok börtönét nem tudja elkerülni, s szánalmas életét a bolondokházában végzi. Haszontalan életének stációit Hogarth kegyetlen iróniával ábrázolja, felfedve a társadalom eltorzult értékrendjét, amely a hitványságot erényként ünnepli, az úri bolondériát művészetté avatja.

A modern erkölcsi témák festője

Hogarth kora Anglia gazdaságának egyik legvirágzóbb korszaka, s egyben a polgári társadalom árnyoldala érvényre jutásának kora is. Virágzott a korrupció, a bürokrácia és a bűnözés. Jonathan Swift, Daniel Defoe, Henry Fielding regényeinek világa ez, és mellettük párhuzamosan jelenik meg Hogarth művészete, amelyet ugyanaz az irónia, szatirikus világlátás éltet. Sok művére voltak hatással kora írói, és az ő alkotásainak hatása is megjelenik az irodalmi művekben.

Forrás

 

Az azincourt-i csata

Az azincourt-i csata (angolul: Battle of Agincourt, franciául: Bataille d'Azincourt) a százéves háború egyik ütközete volt 1415. október 25-én Calais mellett V. Henrik angol király és VI. Károly francia király csapatai között. Az angolokat a király, a franciákat Charles d’Albret főhadparancsnok (connétable) és Jean La Maingre marsall vezette az ütközetbe.
1415. október 25-én vívták V. Henrik angol király (ur. 1413-1422) és Charles d'Albret connétable seregei az Agincourt-i ütközetet, mely során a szigetországiak bravúros győzelmet arattak a többszörös fölényben harcoló franciák ellen. A hadtörténeti kuriózumnak számító diadal nyomán új szakasz kezdődött a százéves háborúban, amelynek végén Angliát csak Jeanne d'Arc váratlan fellépése akadályozta meg Franciaország meghódításában.
A franciák vereségének súlyát mutatja, hogy becslések szerint 8000 lovagot veszítettek a csatában, köztük a fővezért, d'Albret-t, illetve számos herceget, grófot és arisztokratát. Velük szemben az angolok közül mindösszesen négyszázan estek el. A legyőzött fél veszteségeit később tovább növelte egy gyászos esemény, V. Henrik ugyanis, miután egy francia szabadcsapat betört táborába – egyesek szerint bosszúból, mások szerint egy újabb támadás miatti félelemtől vezérelve –, lemészároltatta a csatában ejtett hadifoglyok jelentős részét. A dicstelen véget ért bravúros diadal egyébként az angol király terveiben nem hozott változást, Henrik ugyanis az Agincourt-i csatát követően folytatta útját Calais-ba, majd novemberben visszatért országába. A csata ennek ellenére kiváló alapot teremtett a háború későbbi folytatásához: az 1417-ben visszatérő angol király hamarosan elfoglalta Normandiát – a Troyes-i egyezmény megkötése után –, 1420-ban pedig Párizsba is bevonulhatott. Bár Agincourt hőse 1422-ben váratlanul befejezte az életét, Jeanne d'Arc felbukkanásáig úgy tűnt, az angolok végső győzelme pusztán csak idő kérdése.

Forrás

Az íjászat virágkora és az azincourt-i csata

Angol íjász

Az Anglia és Franciaország közt 1337 és 1453 közé tehető százéves háború legnagyobb csatája a franciaországi Azincourt mezején - Calais szomszédságában - zajlott 1415 október 25 -én! Ennek a kulcsfontosságú csatának a legfontosabb főszereplője az angol hosszúíj volt! A brit és francai történészek, régészek kutatásai azt bizonyították, hogy ebben a csatában összesen félmillió nyilat lőttek ki. Az elképesztő méretű angol nyílzáporok óriási mészárlást vittek végbe a lovagi összecsapásra készült franciák körében, és gyakorlatilag kiirtották a francia főnemesség színe-virágát. Mintegy 7 ezer francia gróf, báró, márki maradt holtan a csatatéren. Ez az összecsapás volt a hosszúíj hattyúdala. A csata után ugyanis megjelentek a lőfegyverek, így a további csatákban már inkább ezek kezdték a főszerepet játszani!

Tovább

A modern diplomácia születése

A vesztfáliai béke

1648. október 24-én, Osnabrück és Münster városában kötötték meg a hadviselő felek a harmincéves háborút lezáró egyezményt, melyet az utókor vesztfáliai béke néven őrzött meg. A szerződés, mely jelentősen átrajzolta Európa térképét, tartós fegyvernyugvást ugyan nem hozott, ám mégis meghatározta a kontinensen évszázadokon át folytatott hatalmi politika alapelveit, és lerakta a modern diplomácia alapjait.

„Hogy ezt a békét és barátságot őszinteséggel és buzgalommal ápolják, és őrizzék meg, és mindegyik párt cselekedjen a másik fél hasznának, dicsőségének és előnyeinek érdekében; így minden oldalon virágzó békét és barátságot lássanak a Római Birodalomban és a Francia Királyságban, jó és hithű szomszédságot ápolva.”

(Részlet a vesztfáliai békéből)

Forrás

Európa a vesztfáliai béke után

Az 1648-as év szimbolikus év lett a kontinens történeti emlékezetében. Az óriási diplomáciai erőfeszítés és az európai szintű békére való törekvésnek a civilizációs hatásai csak jóval később értek be. A béke nemcsak lezárt egy hosszú háborút, hanem utat nyitott a független államokból álló új Európa megközelítéséhez.

A magyar történetírás ritkán hangsúlyozta, hogy Erdély önálló államiságának elismerése is megtörtént 1648-ban. Az Erdélyi Fejedelemség mint a franciák és a svédek szövetségese került be a békeszerződésekbe, Erdélyt szuverén országnak, a térség stabilizáló hatalmának tekintették.

A magyar katonák szerepe a harmincéves háborúban

Magyarország szerepe a harmincéves háborúban katonai szempontból nem a nyugati frontokon mutatkozott meg, a magyar katonaság inkább saját területén maradt. A császári hadsereg nem szívesen alkalmazott magyar katonaságot németországi, vagy dániai harcokban, mivel a magyar lakosság a 17. század elején egy jelentős részben protestánsokból állt és minthogy a háborúnak erős volt a vallási jellege, és a protestánsok a katolikus Habsburg uralkodóval szemben sok rosszat szenvedtek el, sőt a végvári katonaság rosszul fizetettsége miatt is igen elégedetlen volt, kockázatos lett volna protestáns magyarokat protestáns cseh, német, svéd, vagy dán erők ellen felsorakoztatni. Viszont az is tény, hogy az erdélyi fejedelmek hadjáratai alatt a magyarok zöme, tisztán nemzetiségi okból átállt az ő oldalukra. Amúgy a Habsburg egyes félelmei a magyar protestáns főurak átállásáról nem volt megalapozott, mivel igen sok főúri család cseh- és morvaországi birtokokkal bírt, amelyek jelentős jövedelemforrást biztosítottak nekik (amelyeknek jövedelme meghaladta a magyarországi birtokállományok jövedelmét), úgyhogy nem kockáztatták ezek elvesztését a csehek felkelésének kirobbanásakor, a fehérhegyi vereség és az azt követő megtorlások, a közgondolkodásban „cseh lábra állítás”-ként szereplő abszolutizmus kiépítése pedig egyenesen elrettentették őket.

A háború első évei alatt többször toboroztak csapatokat Magyarországról, amelyek jelentősen szerepeltek a cseh-pfalzi háborúban, de 1623 után a császári hadvezetés úgy értékelte, hogy a magyarok túlságosan hajlanak a Bethlenhez való átállásra, ezért jóval kevesebb magyart tartottak fegyverben és alkalmaztak a később, dánok, svédek, szászok, a német fejedelmek és franciák elleni harcokban. Egy-egy fontosabb ütközetben, mint a breitenfeldi csata, jelentős számú magyar egységek vettek részt, de háborúban a császári hadsereg több kozák, horvát és lengyel lovaskatonát alkalmazott. A horvátok jelenléte azért is lehetett stabilabb és megbízhatóbb, mivel katolikusokként már a 16. század óta lojálisabban viselkedtek a Habsburgokhoz, mint a magyarok és a későbbiekben is kapóra jönnek a Habsburgok számára.

Heinrich von Dampierre néhai császári főparancsnok ismerte és nagyra tartotta a magyarok vitézségét. A sors fintora, hogy épp magyar fegyverek által esett el. Dampierre előszeretettel használt magyar katonákat, főleg lovasokat, amennyiben még tovább élt volna, a harmincéves háború alatt a magyarok nagyobb számmal vehettek volna részt.

Wikipedia

1956. október 22-23., hétfő-kedd

Kronológia

A műegyetemi hallgatók október 22-ről október 23-ra virradó éjszaka nagygyűlést tartanak, csatlakoznak a szegedi egyetemi hallgatók határozatához, és a Demokratikus Ifjúsági Szövetséget (DISZ) otthagyva megalapítják saját Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) szervezetüket. Megegyeznek egy akcióprogramban is, amelyet rövid időn belül a párt és a kormány vezetői elé kívánnak terjeszteni. Ez az akcióprogram képezi az alapját a forradalom általános követeléseinek.

A műszaki egyetem ifjúsága 16 pontban foglalja össze politikai követeléseit. Ebben követelik, hogy a szovjet csapatokat vonják ki Magyarországról, Nagy Imre alakítson kormányt, vizsgálják felül a magyar-szovjet kapcsolatokat az egyenrangúság és a be nem avatkozás elve alapján, legyenek általános, titkos választások több párt részvételével, legyen teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió stb.

A műegyetemi hallgatók október 22-ről 23-ra virradó hajnalon elhatározzák, hogy 23-án délután Budapest utcáin tüntetést szerveznek, amelynek célja egyrészt a testvéri lengyel nép iránti szolidaritás kinyilvánítása, másrészt az, hogy követeléseik nagyobb súlyt kapjanak.

1956. október 23., kedd

A Szabad Nép "Új tavaszi seregszemle" címmel vezércikkben üdvözli az ifjúság követeléseit.
Délelőtt az október 15. óta Belgrádban tárgyaló legmagasabb szintű magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) első titkár, Hegedűs András miniszterelnök) visszaérkezik Jugoszláviából Budapestre - a Magyar Dolgozók Pártjának kibővített Politikai Bizottsága azonnal ülésezni kezd.
13 órakor Piros László belügyminiszter, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egykori főnöke a Kossuth Rádióban bejelenti, hogy a Belügyminisztérium nem engedélyezi az egyetemisták felvonulását, majd 14 óra 30-kor újabb rádióközlemény: a belügyminiszter mégis engedélyezi a felvonulást.
A délelőtt folyamán küldöttségek sora a pártközpontban és a BM-ben.
A Szabad Nép szerkesztőségének küldöttsége Horváth Márton főszerkesztő vezetésével a PB elé terjeszti a politikai követeléseit.
A DISZ vezetősége - délelőtt megjelenő lapjában, a Szabad Ifjúságban - szintén támogatásáról biztosítja "a budapesti ifjúság szimpátia tüntetését a lengyel nép mellett".
A Műegyetem hallgatói délelőtt szervezik a délutáni demonstrációt, és valamennyi egyetemen állandó gyűlésezés folyik.
Az Írószövetség határozata követeli az 1955-ben leváltott miniszterelnök, Nagy Imre bevonását a kormányba és nemzeti egységprogram kidolgozását.
Délelőtt Nagy Imre megbeszélése Losonczy Gézával, Haraszti Sándorral, Újhelyi Szilárddal, Vásárhelyi Miklóssal, Jánosi Ferenccel és Gimes Miklóssal - új vezetést tartanak szükségesnek; Nagy Imre ekkor a tüntetés ellen foglal állást.
Délután 3 órakor kezdődik az egyetemisták tüntetése a Petőfi-szobornál. Kezdetben lengyelbarát, pártellenzéki jellegű, továbbá Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzanak el, később a szovjet csapatok kivonását követelik, és kivágják a zászlókból a szovjet mintájú címert.
A Bem-szobornál Veres Péter felolvassa az írók kiáltványát.
A tüntetők a Kossuth Lajos térre, a Parlamenthez vonulnak - kb. kétszázezer ember. Nagy Imre rövid beszéde csalódást kelt.
A tüntetők egy része a Dózsa György útra vonul és este fél tízkor ledönti a Sztálin-szobrot.
A tüntetők másik csoportja a Rádióhoz vonul a 16 pont beolvasását követelve.
Este 8 órakor Gerő Ernő a pártközpont Akadémia utcai épületéből negatív hatású rádióbeszédet mond. A tüntetőket, akik a szabadságért mentek az utcára, csőcseléknek nevezi.
Este 9 óra körül fegyveres harc kezdődik a Rádiónál, mindkét oldalon sok az áldozat. A rádió 24-én hajnalban az ostromlók kezére kerül.
Este tüntetők megostromolják a Szabad Nép székházát.
Az MDP Központi Vezetőség rendkívüli ülésén az éjszaka folyamán - Nagy Imre jelenlétében - személyi változásokról döntenek.
Éjjel szovjet harckocsi-alakulatok vonulnak be Budapestre, a magyar kormány kérésére. 24-én hajnalban helyenként már fegyveres ellenállásba ütköznek.

Forrás

Szent-Györgyi Albert

Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893. szeptember 16. – Woods Hole, Massachusetts, 1986. október 22.) Nobel-díjas és Kossuth-díjas magyar orvos, biokémikus.

"A sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze. A sport a test útján nyitja meg a lelket."

Szent-Györgyi Albert

Élete kronológiája

A kutató

A tudományos módszer lényege, hogy a problémákat mint problémákat kezeli, így keresi a legjobb megoldást, előítéletek és sovinizmus nélkül. Nem azt kérdezzük, hogy kinek van igaza, hanem azt, hogy mi az igazság.

Amikor a fiatalok azzal fordulnak hozzám, hogy kutatók akarnak lenni, mert szeretnének hozzájárulni az emberi szenvedés enyhítéséhez, én inkább jótékonysági intézményekhez küldöm őket. A kutatás önző embereket kíván, akiket szenvedélyesen érdekelnek a "haszontalan" kérdések, és megoldásukért hajlandók mindent feláldozni, még a saját életüket is.


Jó tanács

Gazdag az, akinek több a pénze, mint a vágya, és az a szegény, akinek a vágya több, mint a pénze… A boldogság titka nem az, hogy még többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és hogy kitöltsük életünk üres kereteit ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk.